Az esélyegyenlőség megteremtésének kulcsa pedig abban rejlik, hogy mindenkinek lehetősége legyen gyerekként megfelelően táplálkoznia, mindenki számára elérhető legyen az elfogadható és alapvető egészségügyi ellátás és mindenki számára lehetőség nyíljon egy minőségi oktatási rendszerben tanulni. Később pedig, ki-i igényének megfelelően ilyen, vagy olyan munkaerő-piaci pozícióban magasabb vagy alacsonyabb életszínvonalat biztosíthasson önmaga és családja számára.
Gabriel Sánchez Zinny, az El País publicistája és a latin-amerikai oktatásügy szakértője szerint, a térségben a társadalmi esélyegyenlőség kérdését sokkal inkább a termelékenység és a versenyképesség, semmint az egy főre jutó bevételek szemszögéből érdemes vizsgálni, mivel a régió fejlődésének kulcsát az előbbi két indikátor stabil növekedése rejti.
A szakértők egyet értenek abban, hogy a térségben az egy főre jutó bevételek legalább 7,5%-os emelkedésére lesz szükség ahhoz, hogy Latin-Amerika és a fejlett világ közötti különbségek 2030-ra valamelyest árnyaltabb képet mutassanak. Sánchez szerint pedig egy hasonló ütemű fejlődés azt feltételezi, hogy a gazdasági növekedésnek a 2003 és 2011 között mért adatok kétszeresét kellene teljesítenie.
Ahhoz, hogy a Latin-amerika gazdasága képes legyen felvenni a ritmust elengedhetlen, hogy jobb infrastruktúrával, versenyképességgel, erősebb intézményrendszerrel és jobb piaci mutatókkal szálljon ringbe. Hogy ezen célok pedig ne csak pusztán álmok maradjanak a latin-amerikai országok számára létfontosságú a minőségi oktatási rendszer kiépítése.
Ha tetszik a kenyér és a könyv a szegénység elleni két leghatásosabb fegyver – írja Sánchez, utalva Thomas Piketty, “Tőke a 21. században” című művére, amelyben a szerző arról ír, hogy a gazdagok megadóztatása és a társadalmi újraelosztó rendszer megerősítése mellett a tudás hozzáférhetővé tétele az egyenlőség megteremtésének alapja. A társadalmi különbség elleni harcot pedig az állampolgár életének lehető legkoraiabb fázisában kell kezdeni.
Gazdasági fejlődés ide vagy oda, forradalmi vagy konzervatív kormányok, egy változó minden latin-amerikai országra érvényes, mégpedig az, hogy az iskolaelhagyási ráta, a PISA felmérések szerint általánosan 40% körül alakul és a kiskorú gyermekek teljeskörű bevonása az oktatási rendszerbe továbbra is csak elméletben valósul meg.
Az hátrányos helyzetű társadalmi csoportokban az iskolaelhagyás és az oktatás hiánya a kimutatások szerint generációkon keresztül állandósul, így nem meglepő módon igaz az a tézis, hogy az alacsonyabban iskolázott szülők kevesebb bevételből gazdálkodnak, gyerekeik pedig következésképpen rosszabb minőségű oktatásban részesülnek, amely jelenség egyfajta egyenlőtlenségi ördögi kört képez.
A pozitív gazdasági adatok ellenére a térségben továbbra is 80 millió ember él szegénységben, felük Brazíliában és Mexikóban – derül ki a Világbank idevágó felméréséből, és a középosztály nagy százaléka még nem konszolidálta társadalmi pozícióját, így ezt a réteget állandóan fenyegeti a “lecsúszás” veszélye.
Sácnhez szerint a gazdasági konjunktúra megfelelő pillanatot biztosít a középosztály megerősítésére és forrásokat szabadít fel a minőségi felzárkóztatási politikák keresztülviteléhez, a kérdés azonban az, hogy a térség politikai vezetői felismerik-e, hogy a fejlődés fenntartásához elengedhetetlen a társadalmi szakadékok áthidalása, ez utóbbit pedig nagyrészt a jól átgondolt oktatásügy biztosíthatja, amely hozzáférhetővé teszi a tudást a szegényebb társadalmi osztályok számára is esélyt biztosítva a felemelkedésre.