Tény és való, hogy a favella turizmus nem lenne alapjában elvetélt öltet, azonban van néhány szempont amint érdemes figyelembe vennünk mielőtt úgy döntünk, hogy a saját bőrünkön tapasztaljuk meg azt, hogy milyen is az Isten városa vagy az Elit csapat című film díszletei között reggelizni, vagy ami még neccesebb, esetleg egy átmulatott éjszaka után a szállásunkra hazakecmeregni.
Az évekkel ezelőtt Sergio Cabral kormányzó által indított favella-pacifikálási programhoz kezdetben nagy reményeket fűzött a közvélemény, ám annak ellenére, hogy a hivatalos álláspont szerint a nyomornegyedekbe kivezényelt UPP-k (Unidade de Policia Pacificadora) részben kiszorították a területet uraló drogbandákat a favellákból, a gyakorlat azt mutatja, hogy a gyilkossági ráták szegénységtől sújtott városrészekben nem csökkentek. A kezdeti lelkesedés lassan a semmibe veszett, mivel míg 2012 első három hónapjában 1100 gyilkosságot követtek el favellákban, addig 2014 márciusában 1459 erőszakos emberölést regisztráltak a nyomornegyedekben. A kevés lelkesedésre okot adó számok mellett a közhangulat sem sokat javult az állandó rendőri túlkapások és az egyenruhások erőszakos fellépése miatt.
Nemrégiben a Pavãoban Douglas Silva, később a Complexo Alemao favellában pedig további három ártatlan áldozat halála nyomán szó szerint fellángoltak a kedélyek, a lakók buszokat gyújtottak fel és az erőszaktól sem mentes demonstrációk során követelték a rendőri túlkapások megfékezését.
A Favella-experience tehát, egyelőre sokkal inkább egy, a cibertérben terjedő turista csalogató szlogen, sem mint egy olajozottan működő, kipróbált idegenforgalmi alternatíva. Az biztos, hogy aki a nyomornegyedekben kívánja álomra hajtani a fejét, alig 20%-át fizeti majd az igen borsos, legalább 3-400 dollárt kóstáló egy főre eső napi szállásdíjnak, ám azt is biztos, hogy a favella-turizmus még korántsem kockázatmentes.
A favellák ma jóval biztonságosabbak, mint mondjuk 5-6 évvel ezelőtt, az általános rendőri jelenlét némi stabilitást hozott azokba a városrészekbe, ahol korábban a teljes káosz és az erőszak uralkodott, azonban igen naiv dolog lenne azt hinni, hogy 10-15 ezer egyenruhás képes rendet és békét teremteni Rio több millió lakosának otthont adó mintegy 700 favellában. A szegénység és a bűnözés sokkal inkább a brazil társadalmat sújtó strukturális problémákra vezethető vissza, amelyeket pusztán a rendőri jelentéttel nagyon nehéz orvosolni – és lássuk be a Pavãoban vagy a Complexo Aleamoban utcára vonuló lakosok éppen erre hívják fel a városvezetés figyelmét.
Az igazság az, hogy a napsütéssel, focival, szambával, igéző lányokkal és kigyúrt fiúkkal kérkedő reklámok nem teljes egészében fedik a valóságot. A favellákból az Isten városából ismert jelenetek nem tűntek el, a bandák továbbra is vívják harcukat egymás és az állam ellen, a helyzet igazi túszai pedig azok a normális életet élni vágyó állampolgárok akik nap mint nap a kereszttűzben ereszkednek le az iskolákba, irodákba vagy egyéb munkahelyekre. A nagy különbség azonban egy zöldfülű, még a nyelvet sem beszélő turista és favellák lakói között az, hogy az évtizedek során a helyiek megtanultak együtt élni az erőszakkal, ismerik a sikátorok groteszk szabályait és tudják, hogy reagáljanak, ha esetleg bajba kerülnek. Ezzel szemben a napvédőkrémtől fehér orrú, atlétatrikós, ipamena papucsos turista, minden jófejsége ellenére is csak egy két lábon járó pénztárca marad azoknak, akik pisztollyal a kezükben szerzik be a napi betevőt. Tehát a favella turizmus jó buli, már ha az ember megússza.