Négy napon át állt a deszkán egy üveg vízzel és egy maroknyi bonbonnal. Amikor partot ért, éhes volt, kiszáradt, kimerült, a kezén és az egész testén a nap okozta égési sebekkel. Négy napon át vitte a tenger egy olyan helyen a floridai szoros és Kuba között, amely tele van cápákkal és a hullámok sem mindig barátságosak. Egy cél vezérelte, hogy szárazföldet érjen az Egyesült Államokban! Akkor a törvények értelmében nem toloncolhatják vissza Kubába, mint ahogyan ez szinte naponta megtörténik honfitársaival, akiket a vizen fognak el a halászok vagy a parti őrség.
Havanna déli részéről, Jibacoából indult és amikor a halászok megtalálták a Marquise- szigeteken, zokogott, mint egy gyerek. ,,Mindig erről álmodtam, hogy egy fejlett országban éljek, ahol tisztességes munkáért tisztességes fizetést és megélhetést kaphatok. Kilenc hónapon át edzett a nagy út előtt, hogy elsajátítsa a windsurf minden technikáját, tanulmányozta a klímát a Florida-szorosban. Otthon eladott mindent, amije csak volt. ,,Mindent eladtam a lakásomból, csak az ágy maradt és a ventilátor azokon a dolgokon túl, amelyek az utazáshoz kellettek” – mondta.
,,Van egy másfél éves gyerekem és én ugyan éhezhetek, de ő ne éhezzen – egy jobb életet kell keresnem számára. Akkor döntött a távozás mellett: 340 dollárért vette meg a használt szörföt és kezdte meg az edzéseket. Súlyokat emelt, futott és minden alkalommal, amikor szél volt, ment a vízre gyakorolni. Úsztam is sokat, hogy az ellenálló képességemet edzem éás azt is gyakoroltam, hogyan lehrt szinte élelem nélkül élni. Mindert félretettem: semmi mozi, semmi lányok, semmi játék. A felkészülés alatt elfordultam a világtól, csak az vezetett, hogy elmenjek ebből az országból.
Azért nem volt teljesen egyedül, mert az unokatestvére, Humberto, valamint két barátja Handy és Duarte is gyakorolt. Humberto végül nem indult el.
Martínez február 17-én rakta össze a ,,csomagját” – a szörfdeszkát, a vitorlát, tíz szem bonbont és egy üveg vizet. A vízbe tett egy adag táplálékkiegészítőt é irány a Playa Jibacoa. Az utolsó pillanatban telefonált a nővérének és elárulta, hgy Amerikába megy. A család viszont semmit dem tudott, csak annyit, hogy sátortozni meg a barátokkal a Jibacoa-i Strand körül. Persze a kislányomnak is mondtam, de mivel pici még, semmit sem értett belőle. A tervek szerint 5-6 óra szörföléssel számolt, se négy nap lett belőle, ebből három éjszaka a nyílt tengeren.
A problémák akkor kezdődtek. amikor Duarte felszerelése meghibásodott, elesett és lelassította a csoportot. Féluton úgy döntöttek, hogy el kell válniuk egymástól és Martinez úgy érezte, nincs ereje tovább állni a szörfdeszkán. Egyedül voltam a Floridai öbölben és gyorsan kelltet döntenem: megváltam a vitorlától és ráültem a deszkára és eveztem a rúdjával. Szomjas voltam, éhes és égetett a nap, az utolsó éjszaka hallucinációk gyötörtek – egy erdőt láttam magam körül. Cápákat nem látott, de a kereskedeli hajók elől el kehltet menekülnie, hogy fel ne vegyék a fedélzetükre.
A negyedik nap úgy érezt, változtatni hell az irányon, mert semmi nincs körülötte: erkor észrevette, hogy megváltozott a víz szine és nagyon távol ott volt a szárazföld.
Akkora Henry barátja már megérkezett az Egyesült Államokba, kilenc óra alatt megtette az utat. A Cayo Hueso egyik szállodájánál ért földet és értesítette a hatóságokat, hogy még két szörfölő van a vízen. Ekkor elkezdték keresni őket. Duartét megtalálták a vízen, a deszkáján, szinte öntudatlan állapotban és hazaküldték Kubába. Mártinez ezt el akarta kerülni.
Amikor közeledtek, lefeküdtem a deszkára, hogy ne lássanak, mert ha megtalálnak, most Kubában lennék. “Wet Foot-Dry Foot” – ez a doktrina Kubával. S a Marquesi-szigeteknél elérte a talajt és sikerült a halászokat elhessegetni, hogy ne vegyék fel a hajójukra. Jelenleg még várja a papírjait, angolt tanul és egy szörfüzeletben fog dolgozni – mondja. Elégedett – arról pedig már nincs szó, hogy mi van a kislányával, az eladogatott háztartással – ő megtalálta a szerencséjét…
