Sergio Pitol 1933. március 18-án született Puebla városában, ahonnan indulva a szó szoros értelmében hosszú utat járt be tartalmas alkotói pályáján. Gyermekkora árvaságban és maláriától sújtottan telt a Veracruz állambeli Córdobában, ahol alsó- és középfokú tanulmányait is folytatta.
Az egyetemen – Mexikóvárosban – jogot tanult, majd rövid irodalmi szerkesztői munka után külügyi szolgálatot vállalt. Kulturális diplomataként és egyetemi oktatóként a világ számos pontján töltött el több-kevesebb időt, aminek élményei írói munkásságára is meghatározó hatást gyakoroltak.
Először egy novellája jelent meg 1958-ban, amelyet egy évvel később önálló kötet (Tiempo cercado) is követett, de komoly visszhangja csak első regényének (El tañido de una flauta) lett 1972-ben. Erről több mint három évtizeddel később ő maga úgy vallott, hogy megírásakor kötelezte el magát hallgatólagosan az írással és anélkül, hogy tudta volna, arról is döntött, hogy az ösztönösség mindennél előbbre való és az határozza meg a formát. Elmondta továbbá, hogy ezt a művét, amelynek témája az alkotás, a német nyelvű irodalom, különösen Thomas Mann és Hermann Broch iránti tisztelgésnek is szánta. (Egy másik alkalommal arról beszélt, hogy a mexikói írók közül Alfonso Reyes volt rá a legnagyobb hatással.)
Magyarul “Mint egy rossz sípon” címmel jelent meg 1981-ben (Európa Kiadó, Modern Könyvtár 431, fordította Dornbach Mária) és az utószó szerzőjének (Benyhe János) olvasatában a címválasztás arra utal, hogy “milyen kényes vállalkozásra indulunk, ha egy jellem, egy személyiség legmélyére akarunk hatolni” és közben “ne csak egy ígéretes , de elkallódó művész kudarca, hanem a mexikói művészértelmiség egyik – bizonyára történelmileg és környezetileg meghatározott – sorsváltozata és alighanem minden idők alkotáslélektani drámája is elénk táruljon”.
A regényt 1968-ban kezdte írni Belgrádban, ahol a mexikói nagykövetség kulturális attaséjaként dolgozott egy rövid ideig, amely során magyar kapcsolatokat is ápolt. Ezeknek a hatása visszaköszön a cselekményben is, hisz szereplői többször is tokaji bort isznak és Moholy-Nagyot hozzák szóba, vagy például egyikükről, Miklósról azt írja, hogy “Elragadó férfi volt ez a magyar, szép, akár egy hím oroszlán.”
Diplomáciai pályafutása során később éveket élt Varsóban, Párizsban, Moszkvában és Prágában, illetve 1977/78-ban több hónapot dolgozott budapesti külképviseletükön is. Noha csak rövid magyarországi tartózkodás adatott meg számára, hazánk és kultúránk szeretete tovább erősödött benne, aminek kézzelfogható jelét is adta többek között Déry Tibor elbeszéléseinek (Szerelem, Számadás, Philemon és Baucis) spanyolra fordításával. Egyik későbbi (1981) novellájában (Nocturno en Bujara), amelyik szerepel a Vals de Mefisto (1989) címmel megjelent novelláskötetben is, egy magyar zongorista, a fiatal Nagy Feri kalandjait meséli el, aki Szamarkandba érkezve “rendkívüli kalandokat élt át attól kezdve, hogy leszállt a vonatról és rájött, hogy a barátai, akiknek várnia kellett volna őt, a budapesti konzervatóriumbeli régi társak, nem voltak a peronon”. Később viszont “úgy kezdte magát érezni, mint hal a vízben” és olyan természetességgel járt el a helyiek összejöveteleire, mintha “a budapesti Gellértbe menne egy születésnapi ebédre”.
A fordítások egyébként Sergio Pitol irodalmi munkásságának meghatározó részét képezik. A több mint három tucatnyi, általa spanyolul elérhetővé vált mű szerzői között vannak többek között Georgio Bassani, Kazimierz Brandys, Witold Gombrowitz és Henry James, akiknek több regényét is jegyzi, valamint egy-egy kötettel például Jane Austen, Joseph Kondrad, Ford Madox Ford, Malcolm Lawry és Vladimir Novakov.
Közben sorra jelentek meg saját, a hazai és a külföldi kritika által egyaránt méltatott regényei, mint az El desfile de amor (1984), a Domar la divina garza (1988), a La vida conyugal (1991), valamint a szovjetunióbeli úti élményeit – “emlékeit és álmait” – feldolgozó El viaje (2000), és nem maradtak el a hivatalos elismerések sem. Az irodalmi munkásságért adományozható legmagasabb hazai kitüntetést (Premio Nacional) 1993-ban kapta meg, amelyet 1999-ben a nemzetközi Juan Rulfo- díj, majd 2005-ben a hasonló Cervantes-díj követett. Legutóbb az Instituto Nacional de Bellas Artes de México aranyérmét vette át 2008-ban.
A világjárást 1998-ban fejezte be, amikor véget ért prágai nagyköveti megbizatása és visszatért Mexikóvárosba, majd néhány év után Xalapába költözött, ahol jelenleg is él. A lakhelyválasztás okait ezzel magyarázta: “Hosszú idő után tértem vissza Mexikóba és nem kevés erőfeszítésembe került, hogy megtaláljam a helyem a fővárosban, amelyet már nem ismertem, amely más volt, mint amelyiket annak idején elhagytam, vagy amelyik a külföldön töltött évek alatt nagyra nőtt a szememben. Ez nagyon nehéz időszakom volt, nem könnyen boldogultam. Akkor kezdtem el járni Veracruz államba, amelyet a magaménak érzek, hogy rövid kurzusokat tartsak, előadjak Xalapában és Córdobában, majd gyorsan rájöttem, hogy minden egyes látogatáskor sokkal jobban éreztem ott magam, mint Mexikóvárosban. A rövid tartózkodások során dolgozni is tudtam, és ismét éreztem a nyelvet, kevésbé gyatrán mint Mexikóvárosban, így azután letelepedtem Xalapában.”
Művei születésének hangulatáról ezt mondta: “Négy könyvet írtam igen nagy örömmel: El desfile de amor, Domar la divina garza, El arte de la fuga, El viaje. Azt nem tudom, hogy ezek-e a legjobbak, de azt igen, hogy zökkenőmentesen, szinte a maga természetszerűségével íródtak, és olyan boldogsággal, amely hitem szerint az olvasásukkor is érződik. Noha előre nem tudtam, de talán ezért is volt sikerük az olvasóknál.”
Egy másik alkalommal ars poeticájáról így beszélt: “Ami engem illet, személyes látásmódra törekszem, hogy mindegyik regényem szakítson a közvetlen tradíciókkal és ugyanakkor napjainkhoz kösse Cervantes műfaji hagyományát, amely folyamatosan változik. Elkezdek egy témán gondolkodni, mondatokat keresgélek, és azzal kínzom magamat, hogy egy mondat és az adott személyiség megtalálja egymást. Eljátszom a személyekkel egészen addig, amíg teljesen össze nem állnak és helyükre nem teszem őket egy novellában vagy egy rövidebb-hosszabb regényben. Amikor az egész életművet átolvasom, megállapítom, hogy az életemben megírt minden egyes könyvem kapcsolatban van egymással. Ugyanakkor azt is látom, hogy ha vannak is jókora különbségek a különböző alkotói szakaszaim között, azok kapcsolódnak is egymáshoz, és ez által koherensek.”
Az Universidad Veracruzana, ahol a hatvanas évek közepén folyóiratot szerkesztett és irodalomtörténeti órákat adott, és ahová 1992-ben tért végleg vissza, hogy folytassa oktatói pályáját, az íróról és műveiről készült különböző írások gyűjteményét jelentette meg 2007-ben Victorio Ferri se hizo mago en Viena címmel. Ahogyan az előszó fogalmaz, ebben “eltörlődnek a határok az ármányok, a képzeletek, a tájak, a gondolatok, a formák, a színek, a hangnemek és az érzések végtelen tárházában, amelyből Sergio Pitol elbeszélő folyama táplálkozik. Huszonnégy szerzőtől anyagot közölni azt is sugalmazhatja, hogy széttördelt lett a gyűjtemény, azonban egy ennyire páratlan szerző tanulmányozása esetében csak ez a többszólamúság teszi lehetővé egy ilyen gazdag és jól sikerült életmű kritikus és értékelő megvilágítását. Ahogyan nála is a látszólagos töredezettség révén teremtődik meg írásművészetének egysége és annak révén lehet, ha csak érintőlegesen is, megérteni Sergio Pitol személyiségének és átalakító esztétikájának néhány jellegzetességét”.
A fővárosban március elején tartott előrehozott születésnapi rendezvényen, amelyen a mexikói irodalom idősebb és fiatalabb generációja egyaránt képviseltette magát, az író nem szólalt meg, de végig jó kedéllyel hallgatta a köszöntőket. Ezek sorában Elena Poniatowska is méltatta őt, mint “a mexikói irodalom egyik leginkább szeretett szerzőjét, aki a másik két nagy alakkal, Carlos Monsivais-szal és José Emilio Pachecoval, mint a három muskétás, nagy triót alkotnak, amely mindig együtt volt és politikailag azonos nézeteket vallott.” (A cikk a Prae/Lazarillo oldalon jelent meg)