Kevés politikussal bánt úgy el a ,,fejlett világ”, ahogyan vele – kevésnek kísérték percről percre az egészségi állapotát és kevesen emlékszünk olyanra, hogy ennyire kívánták volna a halálát, ennyiszer nyilvánították volna halottá, mint Venezuela nagy betegét. S kevesek halálának örülnek úgy – persze nem nyíltan – mint a most 58 éves Hugo Chávez halálának.
S kevesen távoztak a politikai palettáról napjainkban úgy, hogy ekkora űrt és politikai bizonylatanságot hagyjanak maguk mögött belföldön és külföldön egyaránt. Ez pedig mindenképpen a karizmatikus és a hatalmat szerető Hugo Chávez bűne.
Politikusok és politikai elemzők sora vallja, hogy a világgal nem konform intézkedései romba döntötték Venezuelát és rossz példát mutattak a világnak. De legalább ennyien vallják, hogy Venezuela számára nem történhetett volna jobb dolog, minthogy Hugo Chávez megszerezte és megtartotta a hatalmat az olajban gazdag latin-amerikai országban.
Tudjuk, mi mindent írnak – sokszor joggal – a számlájára, de azt kevesen említik, miért is választotta egy ország immár negyedszer elnökévé az 1954. julius 28-án Sabaneta de Barinasban, egy pedagóguscsaládban született Hugo Chávez Fríast.
Chávez – hogy az életénél maradjunk – amellett, hogy kiskorától fogva baseball szurkoló volt, érdeklődést mutatott a festészet, az irodalom és a színház iránt. Számos színházi mesének és darabnak a szerzője, de végül a hadseregnél kötött ki – a Katonai Akadémián hadtudományi diplomáját 1975-ben kapta meg. Kétszer házasodott, első házasságából három, míg a másodikból egy gyermeke született.
Miért szavaztak Chávezre újra meg újra…
A XXI. század szocializmusa, a társadalom átalakításának programja a legátfogóbb terv, ami ebben az országban valaha megvalósult. Középpontjában a szegénység enyhítése állt. Az ezredforduló előtt Venezuelában a lakosságnak több mint a fele, egyes statisztikák szerint 60%-a élt szegénységben. Chávez kormányzásának első éveiben ingyenkonyhák, élelmiszer- és közszükségleti cikkeket tartalmazó csomagok, építőanyagok juttatása jelentette a szegénység elleni intézkedéseket, de 2003-től megszülettek a missziók – az átfogó szociális programok. Ezek a szegénység-enyhítés, az egészségügy, az oktatás, az esélyteremtés, a tehetséggondozás az Indián kisebbségek sajátos problémáinak kezelése, a munkahelyteremtés és a környezetvédelem területein működnek.
Venezuela a 2002-2003-as években Latin-Amerikában Argentína mögött a második ország az oktatásra fordított (az egy főre eső) összeg tekintetében, az egészségügy tekintetében a 7., a társadalombiztosítás esetében is a hetedik. Az éllovasnak tartott Chile egyik vonatkozásban sem első: az oktatásban a 6., míg a másik két területen a 4. helyen szerepel.
A misszóknak köszönhetően az utóbbi tizenöt évben az extrém szegénységben élők aránya stagnált Venezuelában, a lakosság 7-8%-át tették ki, míg a szegénységben élők száma az 1997-ben mért 55,6%-ról 2011. első negyedévére 27,4%-ra csökkent. Ez példátlanul nagy siker. 2005-ben pedig az UNECO elismerte, hogy Venezuelában megszűnt az analfabetizmus. Az oktatási programok a mobilitás hatékony eszközei lettek, tömegek számára tették lehetővé a társadalmi felemelkedést.
S eközben sok minden nem történt meg: de ezek közül is a legfontosabb, hogy nem szűnt meg Venezuela monokulturális gazdaságnak lenni. Az olaj nem ,,hajtott ki”, nem alakították át az olajbevételekkel a gazdasági szerkezetet és a szociális kiadásokra nem a termelés fejlesztése teremtette meg az alapot, hanem kizárólag az olaj. A venezuelai gazdasági problémái közismertek, a választók viszont a zsebük és a gyomruk szerint szavaztak és ott minden kétséget kizárólag ennek az országnak a történelme során Hugo Chávez rendszere nyújtotta a legtöbbet. S ha most kint álltak a kórházak előtt és imádkoztak, nemcsak a betegre, hanem saját egzisztenciájukra is gondoltak. Arra, hogy lesz-e még egy olyan kormánya Venezuelának, amely a gazdasági fejlődés nevű fokozatba kapcsolva nem hagyja az út szélén a szegényeit…