Egymás után kerültek elő az alsónadrágokba, trikókba és zoknikba csavart palackok és a szárított, füstölt, cukorkásított, porított és még ki tudja milyen formában piacra dobott csiliszármazékok.
Hamarosan az asztalon egy jól felszerelt otumbai piaci kofa árukészletét is megszégyenítő mennyiségben tornyosultak a mártások és a mole-alapok, de volt például citromos chiliporba mártogatható sós-édes kukoricanyalóka is. Tania barátunk jóvoltából nemzetközi megfigyelőstábunk fél Mexikón keresztül cipelt belőle úgy másfél kilót.
Egy héttel később egy, a Keleti pályaudvar melletti lakásban annyi kapszaicint halmoztunk fel, amivel egy kisebb település lakosságát ki lehetett volna kergetni a világból. Az igazi mexikói hangulatról a Cartel de Santa gondoskodott. Olcsó, piaci kilóscd formájában a corrido lovagjai véget nem érő órák mp3 százain keresztül fújták a trombitát, imádták Lupitát, volt Cielo Rojo és Cucurucucucú Paloma is.
A terv egyszerű: a közös főzést étkezés követte, az étkezés során pedig minden szabad volt, ami csípet, égetett vagy mart, amíg az jólesett. A jólesés határai azonban elmosódnak, amikor az ember ilyen erős szerekkel kísérletezik. Ha lehet hinni a vegyészeknek, a kapszaicin alkoholban oldódik, ezért marás és csípés között kétfajta agavépárlat és némi Corona sör volt hivatott oldani a feszültséget.
A menü túl lett bonyolítva, így természetesen 11 előtt nem evet senki. Megcsináltuk a „babos izét, amit mindenhez adnak”, darált húsból szárított chilei anchóból, vörösbabbal. Gyúrtunk tortillát, kukoricaliszt helyett darából és búzalisztből, ami nem is lett tökéletes, viszont volt még rizs is, ami jó lett, annak ellenére, hogy az a tapasztalat, hogy a rizs Mexikóban nem az igazi.
A variációk tortillára-repertoárból mi idehaza 12 centiméter átmérőjű lepényeket gyártottunk egy selejtes tortillérával, ami a 30-as széria tésztanyomás ötödik darabja után elfáradt, és letört a nyele. A takitókat ezután finomra vágott korianderes marhacsíkokkal, kifilézett, bőrös, egészben sült, de apróra szeletelt csirkecombbal és sütni való kolbász húsával töltöttük. Az eredmény kielégítő volt, a főszerep azonban a vörös és a zöld árnyalataiban játszó folyadékoké volt. A szószokat Blaxican elmondása szerint vagy előfordulásuk gyakoriságának arányában gyűjtötte be, vagy azért, mert nagyon vészjóslóan néztek ki, néhányat pedig csak mert a mexikói szószágazat csodái már csomagolásukat tekintve is igazi iparművészeti remekek.
Az első versenyző a rendkívül népszerű, vonzó nevű Valentina szósz volt, a Salsa Valentina. Valentina, a Salsa Tamazula cég remekműve igazi mindenes, megy a sült krumplitól kezdve a mangón keresztül a sörön át mindenhez. A sörbe például egyenesen belekeverik némi Tajín citromos chilipor kíséretében, ami bizarr micheládává változtatja a Soproninál amúgy semmivel nem jobb Coronát. A salsa Valentinát puya és serrano csiliből készítik, közepesen csípős, és kellemesen füstös íze van.
A következő a sorban a köpcös palackokban kínált kis dög volt, a Kut. A Kut a gyártó szerint a maja receptet követve molcajete kő mozsárban készült, pirított habanero paprikából fokhagymával, hagymával, sóval és borssal. A habanero sohasem okoz csalódást, ez az alapigazság most is helytállónak bizonyult – a Kut meglehetősen csípős, de nagyon kellemesen átjön a pufók méregzsák egyedi íze.
Az El Yucateco impozánsan Salsa Picante Roja de Chile Habanerónak titulált csúcsterméke hosszú távú élvezettel kényezteti a felhasználót. Minden egy füstös ízorgiával indul, amit a változatosság kedvéért megint csak a habanero idéz elő. Amikor már azt hinnénk, hogy elvonultak a viharfelhők, a nyelvünk felső részén egy konstans csípőréteg alakul ki, ami legalább olyan intenzív, mint amilyen tartós is.
A Tajín Chipotle szósza került következőként terítékre. A muy picante ugyan nem muy, de mindenképpen picante, és már ránézésre is csábító a mélyvöröses sötétbarna füstölt chipotléből és citromléből készült mártás. A Tajín Chipotlét használják héjában sült krumplihoz, gombás rakott kaktuszhoz, csirkeszárnyakhoz, és valószínűleg minden roston sült húshoz is elsőrendű kísérő.
A legszebb és a legfinomabb szerintem mind közül a Yucateco cég
élénkzöld csodája volt, a Yucateco Salsa PicanteVerde. A 240 ml-es üvegben egy sűrű, ecetes, valószínűtlenül zöld löttyöt találunk, ami gyakorlatilag mindet feléget maga mögött. Egészen kis adagban is teljesen kiüt, csípi az ajkakat, felcsörög a gyomorból, tekereg a belekben, reggel pedig biztos, hogy ő ébreszt majd bennünket. Ez abszolút muy fuerte, fűt, hűt, 14 éven aluliak csak felnőtt felügyelete mellett fogyasszák.
A szószparádét végül nem más zárta, mint a Kubil-ik, ami a gyártó szerint EXXXTRA picante, szerintünk inkább csak finom Worchestershire-szószra hasonlító chilikivonat, de az is lehet, hogy akkor már nem nagyon éreztünk semmit.
A legcsípősebb szósz címet a házi készítésű nyers serranó és chile de árbolból kőmozsárban készített mártásunk nyerte. A csilit a vaslapon egy kicsit megpörköltük, ami azzal járt, hogy a paprikagőztől fuldokolva a gangon köhögtek a gourmandok egy jó negyedórán keresztül. Pirított fokhagymát, egy kanál ecetet, sót, cukrot és zöld koriandert kevertünk a hozzá, majd az egészet egy kevés olívaolajjal ütöttük fel. A várt hatás nem maradt el, a szósz tartását akár engedélyhez is lehetne kötni.
A lakomát a chilis cukrok kavalkádja követte, mártogattunk kétdekás cukorananászt csiliporba, és szopogattunk tamarindzselét a Pelónból, ebből a szilikonos tubushoz hasonló műanyag pisztolyból, és bizony jópár zacskó dragonzitos, édes-bizsergető űrhajósport is elhasználtunk az este folyamán.
Az akciót sikeresnek tekintettük, a siker pedig tartósnak bizonyult, és végül a kétszer csípés is globális alapigazságnak találtatott.