Nincs áram, leállnak a buszok, bezárnak a gyárak, élelmiszerhiány alakul ki, a lakosság pedig szó szerint fogyásnak indul. Egyszóval az ország padlóra kerül. Az elmondottak után azt sem nehéz kitalálni, hogy a korai kilencvenes évek Kubájáról beszélünk – a szigetországról, ami majdnem belerokkant akkori fő szövetségese és gazdasági partnere, a Szovjetunió összeomlásába és az olajbehozatal drámai visszaesésébe.
A Kubát sújtó mesterségesen előidézett olajválság, előrevetítette, hogy milyen hatásai lehetnek a fosszilis energiahordozók felélésének. Márpedig ezekbe a megpróbáltatásokba az olajválságokat kísérő intézkedéseket leszámítva még nem nagyon kóstolt bele a fejlett világ. Az olajkészletek elapadása sok szempontból felkészületlenül érheti globális fogyasztói társadalmunkat, viszont a Karib-tengeren az árral szemben evickélő kis sziget példája egyfajta kísérletnek is tekinthető arra nézve, hogy mi vár ránk, ha egyszer elzárják a nagy olajcsapot.
Az embargó hosszú évei alatt kubaiak azonban hozzászoktak ahhoz, hogy legalább olyan kreatívan improvizáljanak gazdasági szükségmegoldásokat, mint ahogy azt a kongákkal vagy a gitárral teszik a zenében. Nem is nagyon volt más választásuk: azokban az években egy átlagos kubai nem kevesebb mint kilenc kilót fogyott, ám valahogy a sziget mégis átvészelte a nehéz időket.
Ami Kubában történt a különleges időszakban nem éppen egy leányálom, arra mindenesetre jó példa, hogy hogyan lehet „átkapcsolni” egy klasszikus gépesített mezőgazdasági rendszeren alapuló élelmiszertermelést, egy háztáji, közösségi gazdálkodás modellre, ennek minden előnyével és hátrányával együtt.
A film mondanivalójával lehet vitatkozni, kritizálni vagy elfogadni, ehhez azonban érdemes előbb végignézni. (www.latin-amerika.hu)
{youtube}fLDwF6d076E{/youtube}