A második világháború után érkező mezőgazdasági munkások serege hozta vissza a fogyasztói láncba a földművest. Föld nélkül nincsen élelem, erre ugyan már a bevándorlók jóval korábban rájöttek – valószínűleg részben ezért is hagyták hátra otthonaikat, hogy a lehetőségek földjén kezdjenek új életet. Azonban az ígéret földje is valakié volt. A mexikói földművesek nyomán jöttek létre a parasztmozgalmak és érdekvédelmi szervezetek, valamint a vidéki dolgozók szövetségei, amelyek anno a hatvanas-hetvenes években nem kis fejtörést okoztak a nagybirtokosoknak, és nem mellékesen elkezdték azt szállítani az amerikaiak asztalára, amit ma biozöldségként ismerünk.
De nem csak nyersanyagban jeleskedtek a mexikóiak, pénznek ugyan híján voltak, de az ötlet és a lelkesedés nem hiányzott. Az USA-ban oly népszerű tex-mex menüt a legenda szerint például Concha Sánchez família találta fel a húszas évek derekán. A család hétvégenként, némi fizetéskiegészítést keresve kezdett el tortillákat gyártani és árulni. A negyvenes évekre már ha kezdetlegesen is, de gépesítésre került a tortillaüzem, a receptekben helyet kaptak a környékre jellemző kreol és fekete ízek, az eredmény pedig önmagáért beszél: a tex-mex ma legalább annyira észak-amerikai, mint a Coca-Cola vagy a hamburger.
Mivel a mexikói ízek hamarosan megjelentek a bevásárlóláncok polcain is, a mélyhűtött és konzerv eleségek mellett egész étteremláncok szakosodtak a növekvő burritó- és fajitaigény kielégítésére. Ilyen volt a Cuéllar család étkezdéje is, akik a hetvenes évekre már étteremfiókok százaiban terítették a tortillát az éhes közönségnek.
Persze ha már eszünk, igyunk is. A csípős szószokat valamivel le is kellett öblíteni. Innen jön a margaritaőrület, ami a hatvanas években hatalmas sikert aratott, népszerűsége pedig mind a mai napig töretlen. A kor technikai újító lázában egy bizonyos Mario Martínez de Dallas még egy margarita-hűtőt is feltalált, hogy ipari mennyiségben lehessen a hűsítő és nem kevésbé bódító levet a felfrissülni vágyóknak kínálni.
Az észak-amerikaiak jó üzleti lehetőséget láttak a tex-mex boomban. A Kraft és Campbell’s a mexikói ételek északosított verzióját dobta piacra, a Nordic pedig tacokészítő szettel rukkolt elő, amit egy mexikói szakácskönyvvel kísért azok számára, akik az otthonukat kívánták taqueríává változtatni. Természetesen az ipari méretű tortillagyártás rányomta a bélyegét a végtermékre, és sajnálatosan megjelentek az élelmiszergyári egyentortillák is.
Az vagy, amit eszel, a gasztronómia pedig legalább olyan fontos része egy nép kultúrájának, mint a nyelve. Ezzel nincsenek másképp a mexikóiak sem. Amikor a hetvenes években fekete párducok és vörös diákok masíroztak békét, szeretetet és nem háborút követelve az utcákon, a mexikói bevándorlók körében is lezajlott egy csendes forradalom. Még pedig jórészt a konyhában. Az ipari tex-mex kaján és Hollywoodon felnőtt chicanó közösségben újra megszületett az igény a régi szokások, elsősorban a hagyományos ételek iránt. A mexikói gasztroforradalom természetes reakció volt az ipari élelmiszer-termelés ellen. Minek együnk konzerv csilit, ha a kertben terem friss, és még finomabb is?
Aztán lehet, hogy mégis igaz volt az amerikai álomról és az ígéret földjéről szóló mese. Néhányan a kaliforniai szőlőföldeken dolgozó napszámosok közül felküzdötték magukat, verejtékük gyümölcsével évekkel később már a borbárok elegáns pultjain találkozhatunk. A napszámosként kezdett Robledo vagy Ceja család ma már jól menő birtokokon termeli a szőlőhegy levét, és is nem kevés sikerrel.
A mai Egyesült Államokban már nehéz különbséget tenni tex és mex között, ehetünk tortillát a legszakadtabb utcai árusnál, és dollár százakért foglaltathatunk asztalt egy-egy elegáns mexikói étteremben. A lényeg azonban az, hogy dél vagy észak, keleti vagy nyugati part, a csípős déli szomszéd végérvényesen átformálta az Egyesült Államok gasztrokultúráját.