A Pombero arcát ás fejét hatalmas szalmakalap fedi, a majd három méteres – könyök és csukló nélküli – karjait groteszk módon vonszolja maga mögött földön. Meztelenül jár-kel, ám nemi szervét földig érő vastag szőrzet borítja, a lábfeje pedig hátrafelé néz, hogy így tévessze meg azokat akik követni próbálják. A Pomberót zavaró és szemtelen lénynek tartja a néphit, akivel viszont adott esetben nem nehéz tárgyaló viszonyban lenni, így nem valami gonosz, az ember életére törő démonként számolnak vele.
“Pombéróval egyszerűen csak jó jóban lenni” magyarázták barátaim, amikor egy bagoly tényleg túlvilági kiáltásában az erdei manót vélték felfedezni, ugyanis a Pombero szívesen utánozza az éjszakai madarak hangját. Egy a lényeg – mondták- nem szabad neki válaszolni, mert akkor képes az őrületbe kergetni folyamatos kiáltozásával.
Szintén nem ildomos hangosan beszélni, vagy rosszat mondani róla, ugyanis hangtalanul jár és láthatatlanná is válhat, így potenciálisan mindig mindenhol ott van. Ha pedig valaki megbántja ne lepődjön meg, ha elköti a teheneit, esetleg az idegbajba kergeti az ajtók és az ablakok csapkodásával, vagy kővel dobálja meg a manó. Rosszabb esetben akár az áldozat feleségével is hálhat és teherbe ejtheti a gyanútlan nőszemélyt. Arról is hallottak már, hogy fej nélküli szamár képében rémítgeti a róla tiszteletlenül beszélőket.
A Pomberót a guaraní mondavilág sok más lényéhez hasonlóan dohánnyal és alkohollal kell kiengesztelni, ám nem elég csak úgy hébe-hóba rágondolni. Amennyiben komolyan a Pomberónak szeretnénk áldozni, harminc egymáskövető napon keresztül meg kell ismételnünk a felajánlást, különben csak magunkra haragítjuk az erdőlakót.
Ha viszont szigorúan betartjuk a harminc napos programot, – legalább is barátaim így tartották – akár össze is barátkozhatunk Pombéróval, aki ettől kezdve csak az ellenségeink feleségére lesz veszély és esetleg még a háziállatainkra is vigyázhat.