A hatalmas, modern hangversenyteremben ezen az estén nem csak a hangszert megszólaltató fiatalok, hanem egy láthatóan nagy tiszteletnek és tekintélynek örvendő törékeny, apró termetű idős úr is jelen van. A szinházterem bejáratától az első sorban lévő ülőhelyéig majd fél óra alatt jut el: minden pillanatban megállítják egy fotó kedvéért, egy jókivánságért, egy kézfogásért. Ő José Antonio Abreu (foto) – aki hitt abban, hogy a zenével legyőzhető a társadalmi hátrány, megváltoztatható az élet, megalkotható a jövő – és igaza lett.
Ez az elszánt venezuelai közgazdász 1975-ben azzal az elgondolással állt elő, hogy az ingyenes, magas színvonalú komolyzenei oktatás a szegények legszegényebbjei számára kedvezően befolyásolhatja jövőjüket, kiemelheti őket a nyomor szorításából és legjobbjaikat a világ nagy színpadaira is eljuttathatja. Azóta a városokat övező báriókból több, mint kétmillió venezuelai gyermek kapott kezébe hangszert és lehetőséget egy más, jobb életre. A fiatalok ugyanis nem csak zenészek lettek, hanem ügyvédek, tanárok, orvosok vagy köztisztviselők – életpályák, amelyek a hegyoldalra felkapaszkodott kunyhókból elérhetetlenek.
Az „El Sistema” (ahogyan Abreu Simón Bolívar Zenei Alapítványát nevezik) sikerének egyik titka, hogy nem számít, hány világhírű zenészt vagy karmester nevel. A lényeg a nevelés: a zenekar és a kórusok segítenek kifejleszteni a közösség és a szolidaritás érzését, a teljesítmény iránti igényt, az önbizalmat az életre. A programban való részvétel fegyver a szegénység és az egyenlőtlenség, az erőszak és a kábítószerek ellen.
Maga Abreu szerény és aszkétikus jelenség, mint ahogyan kezdeményezése is kifejezi a mester lényegét: zenei programja szerinte nem más, mint egy humán fejlesztési projekt. Az ötlet onnan jött, hogy Venezuelában a zeneoktatásban nem volt fiatalokra formált lehetőség – magyarázta egy interjúban. – Ugyanakkor láttam, hogy a kevés zeneiskolában a zenekarban játszó gyerekek sokkal több humán érzékenységgel rendelkeztek, mint nem zenélő társaik. Teljesen más volt az értékrendjük, a zene átformálta lényüket.
A program csupán 11 gyerekkel indult egy helyi garázsban – ami össze sem hasonlítható azzal a képpel, amit 30 évvel később a fiatalok koncertjén a Royal Albert Hallban(2007 és 2012) láthattunk –s ezen az úton abbéli meggyőződése vitte végig a gyerekekkel együtt, hogy a társadalom megváltoztatható a zenén keresztül. – Már az első próbánkon biztos voltam ebben – mondta. Azt mondtam a zenekar első 11 tagjának, hogy egy hálózat létrehozásába kezdünk, amely végül a szegény családok gyermekeinek megmentésével zenei hatalommá fogja emelni Venezuelát.
Vagyis Maestro Abreu mindvégig tudta, hogy mit alkot és azzal mit képes elérni.
Az El Sistema (magyarul „A Rendszer”) elnevezése ellenére nem egy zeneoktatási „rendszer”, hanem egy olyan koncepció, ami a zenének a társadalomban betöltött funkcióját fogalmazza meg. Iskolák, zenekarok és kórusok óriási hálózata, amely mára már Venezuela 23 tartományára terjed ki, és minden a programban résztvevő gyermeken keresztül – a családot beleértve – legalább három felnőttet is elér.
A projektet az Amerikaközi Fejlesztési Bank, a venezuelai állam és az Andok Fejlesztési Társulat támogatja és folyamatosan felügyeli: ez az a költségvetési kiadás, amelyet egyetlen venezuelai kormány sem merne beszüntetni – mondják a helybéliek. Persze nem tudják, mire képesek kormányok. Abreu előrelátását dícséri, hogy a zenei program nem a kulturális alapból merít közpénzt, hanem a szociális kiadásokból – arra pedig most költenek Venezuelában.
Úgy véli, az alapvető dolog, ami miatt a program mindig számíthat a központi támogatásra, az az El Sistema elért eredményei, – a szociális téren elért eredményei. A venezuelaiak számára a zenei képzéshez való jog ma már alkotmányos és törvény által biztosított joguk.
Sikereik látványos példája volt 2012-es London Fesztivál megnyitó koncertje, amelyre Gustavo Dudamel, a Los Angeles-i Filharmonikusok 31 éves zenei igazgatója elhozta a „másik” zenekarát, a veneuelai Simon Bolivar Szimfónikus Zenekart és a skóciai Raploch-ban egy fergeteges koncerten kápráztatták el a közönséget. De nem csak Dudamel nőtt ki a báriók sűrűjéből: ott van Christian Vasquezt, a Stavanger Szimfonikus Zenekar 28 éves kinevezett igazgatója, vagy Diego Matheuzt, aki 27 évesen vette át a La Fenice-t, Velence legendás operaházát, illetve Edison Ruiz nagybőgős a Berlini Filharmonikusoknál.
Abreu humán projektje tehát bevállt, bár gondjaik persze bőven akadnak: több tanárra, hangszerre, helyiségre, pénzre lenne szükségünk, mert még vannak feladataik: a zene nevű humán projektnek folytatódnia kell.
Nézzenek meg néhányat a venezuelai fiatalok szimfónikus zenekarának előadásaiból:
{youtube}1q7pDdAa7Tk{/youtube}
{youtube}NYvEvP2cmdk{/youtube}
{youtube}ty_s7PNvrFY{/youtube}
{youtube}UjNi1dkvTcw{/youtube}
{youtube}_El7qwib0dc{/youtube}
{youtube}amSqQ5XNaGE{/youtube}
{youtube}XX-JHFYI2zE{/youtube}