Beszélgetőtársaim neve a kampány miatt Önök előtt titok marad, én persze nemcsak a nevüket tudom, hanem azt is, hogy szakemberek, diplomások, Magyarországon tanultak, valamikor a hetvenes évek végén – nyolcvanas évek elején. De az már nagyon régen volt – spanyolul beszélgetünk.
Azt szeretném tudni, ki is ez a Hugo Chávez – akiről annyi mindent tudunk, vagyis majdnem semmit, aki annyira megosztja a világot, akihez hasonlítani nem dicsőség, akinek a neve már állandó negatív jelzővé vált sokak szemében. Olyan vezető, akinek egészen máshol vannak a barátai, mint nekünk, és akinek 14 év után nagy ünnepléssel újra a kezébe adják a világ egyik olajban leggazdagabb államának a sorsát. Hat évre.
Ha egy inteligens számítógépes gazdasági elemzőprogramba betáplálnánk mindazokat az intézkedéseket, amelyeket ez az ember véghez vitt a 14 év alatt – a program zavarba jönne és hosszasan ismételné .. error, error, error.
A beszélgetés kiindulópontja egy jólismert helyzet ismerőseim életéből: a nyolcvanas években hazatértek, lakni akartak, lakást vettek, ehhez kölcsönt vettek fel, de ahogy ment az idő, a kamatok nöttek, a kölcsön összege pedig nem csökkent, a bérek stagnáltak és egyszer csak a kölcsön fizethetetlenné vált – ez egy átlagos középosztálybeli történet volt Venezuelában, a kilencvenes évek közepéig. S akkor jött – Hugo Chávez: durván beavatkozott a bankok pénzpolitikájába kamatokat rögzített, árfolyamot ellenőrzött – szembe ment a pénzvilággal és ez sokakat szó szerint a ,,híd alól” mentett ki.
Aztán megfékezték az inflációt, 103 százalékról (1998) a mostani 18,1 százalékra – magyarázzák, bár tudom: az utóbbi években a pénzromlás újra növekedésnek indult. Eközben a minimálbér 2012-ben 700 dollár körül alakult – a chávezi rendszerváltás idején ez 28 dollárt tett ki.
Ezek persze csak a piszkos anyagiak, de fontosak: 2,4 millió ember ismerkedett meg a nyugdíj fogalmával – beleértve a mélyen lenézett háztartási alkalmazottak népes táborát – magyarázták beszélgetőtársaim. Egy ismerős mondata jutott eszembe az előző estéről, innen Caracasból: már egy tisztességes, megfizethető cselédet sem kapni, amióta Chávez hatalomra került. Hm, megértem!
Chávez fejében megszülettek a missziók: ezek bizonyos célok érdekében indított szociális programok, amelyeket az olajbevételekből finanszíroznak. Egyik ilyen volt a 2005-ben befejeződött oktatási misszó: abban az évben az UNESCO hivatalosan elismerte, hogy Venezuelában felszámolták az analfabetizmust. Latin-Amerikában 73 millió analfabéta van: a legtöbb Brazíliában, Mexikóban és Közép-Amerikában.
A kormány sok olajpénzt fektet az oktatásba – mondják. A családok a gyerek 17 éves koráig iskolába járási támogatást kapnak, 22 új egyetem alakult – miközben megmaradtak a magánegyetemek is. Igaz, előbbiek nem az amerikai Yale szinvonalán állnak, ezért aki teheti, odaát, az államokban folytathatja tanulmányait. A szakirányú képzést is kiemelten támogatják: ez a krónikus szakemberhiányt lenne hivatott pótolni – egyelőre mérsékelt sikerrel.
Chávez missziói az egészségügyet. a lakáshelyzetet, a vidék fejlesztését, a környezet védelmét és az indiánok védelmét is célbe vették.
Az egészségügyben az ,,orvosokat olajért” gyakorlat érvényesül – Venezuela ellátja Kubát az energiahordozóval, ezért 30 ezer kubai orvos érkezett az országba – többségük a szegény barriókba. A városok körüli nyomornegyedek némileg átalakultak, mióta odavitték nekik az ingyenes orvosi ellátást és az iskolákat. Korábban hiába volt ingyenes az általános iskola, a távoli helyekről nem jutottak el a városokba a gyerekek, de a hegyoldali ranchókból sem sokan indultak reggelente iskolába. Ma ezeken a helyeken ott van helyben az iskola – magyarázzák ismerőseim.
Venezuelában az oktatás eddig nem látott társadalmi mobilitást tett lehetővé, sokrétű az ösztöndíjrendszer és a tehetséggondozás. Külön említést érdemel José Antonio Abreu-féle zenei oktatás, amely a szegény sorsú tehetséges gyermekekből nevel kiváló zenészeket – egyben kiutat mutatva számukra a nyomorból – immár 35 éve.
Beszélgetés alatt újabb és újabb területek kerülnek elő, ahol sokak kitörési lehetőséget kaptak Chávez Venezuelájában. Szóba kerülnek a lakásépítési programok – 2018-ig kétmillió lakás építésére van ígéret. Már-már azt hiszem, ez itt világok legjobbika, amikor kitérünk a hiányosságokra: azokra a megoldásra váró feladatokra, amelyek a következő években kell, hogy terítékre kerüljenek.
Ilyen például a gazdaság szerkezeti átalakítása: ma Venezuela 95 százalékban kőolajat, illetve annak termékeit exportálja – ez így nem mehet tovább. Termelni kell – mezőgazdaság kell és vissza kell hozni a vállalkozások becsületét – mert azt erősen megtépázta a Chávez-rendszer. Tengernyi feladat vár a harmadik Chávez-kormányra – ha sikerre akarja vinni a bolivári forradalmat, a XXI. század szocializmusát.
Valami azonban minden szociális vívmányon, minden hibán túl sokakat egyelőre Hugo Chávez mellé állít: Venezuela öntudatának, önbecsülésének visszaadása. Hol van már az az idő, amikor egy magát valamire tartó venéz Miamiba járt bevásárolni, mélyen lenézett minden hazait és megvetette, megtűrt személynek tartotta az otthon maradottakat. Ma ez a lenézett tömeg büszke arra, hogy Venezuelában él – és Hugo Chávezre szavaz, annak minden hibájával együtt. S persze reméli: az ország és az ő sorsa jó kezekben van – a hibák pedig azért vannak, hogy kijavítsák őket – mondják végezetül beszélgetőtársaim, ketten Hugo Chávez hét és félmillió szavazója közül.