Pár hónapja hozta világra Ricsit és két testvérét, akit nemes egyszerűséggel yagua’i névre kereszteltek, ami guaraniul kutyuskát jelent. Nemrégen azzal lepett meg, hogy két apereát, azaz vad tengerimalacot fogott a kölykeinek. Perrita amúgy végtelenül jó lelkű állat, simogatni viszont nem tanácsos, mert tele van bolhával, és valószínűleg kicsit rühes is. Hiába, a vidéki paraguay kutya egy világ.
Perrita hűséges társa Negro, egy bokszer-pitbull és ki tudja még milyen keverék. Szintén nagyon kiegyensúlyozott jószág, – vele csak annyi baj van, hogy nap mint nap valami lehetetlen szerzeménnyel rukkol elő. Néha egy ló farkával állít be, de a minap például egy tehénfejet hozott a közeli gazdaságból – jó két másodpercig megállt bennem az ütő, amikor a sötét kertben egy kutyatestű és tehénfejű szörny jött szembe. Aztán persze felismertem a magára roppant büszke Negrót. Vele azután szakítottam meg a fizikai kapcsolatot, amikor világossá vált számomra, hogy reggelire használt pelenkákat fogyaszt.
Végül az utóbbi időben velünk él az „El Perro de Martin” névre keresztelt eb, aki egy reggel megjelent a TRP farmján, és az óta itt is maradt. Jelenleg nevéhez híven éppen a székem alatt ücsörög, és borzalmas bűzt áraszt magából. Ő az után lett híres, hogy az egyik este egy véres leszámolás során elbánt egy erszényes oposszumcsalád jó részével.
Az erszényes oposszum, aki itt mykure névre hallgat, szívesen lopkod össze mindent, a tojásoktól kezdve a kiscsibékig, az ő uralmuknak vetett véget „El Perro”, nem kis meglepetésemre. Azt hiszem, ezzel a jószággal legutoljára a nyolcvanas évek végén találkoztam, akkor is csak Charlie Bood, a Természet csodái c. kiadványának lapjain. Blásido valószínűleg azóta biztos benne, hogy a magyar gyerek nem teljesen normális, amióta a fényképezőgép után lázasan kutatva hadartam neki, hogy amit a kutya kerget, az bizony egy oposszum és,hogy micsoda megtiszteltetés ezzel a jószággal élőben találkozni. A kutyus jóvoltából a jelenlegi ismeretségünk az oposszummal igen rövid volt. Blásido meglátva a holttestet, egykedvűen közölte, hogy az mykure, és hogy nem teljesen érti a lelkesedést, ebből itt rengeteg van, ocsmány vizelet szagot áraszt, arról pedig fogalma sincs, hogy mi az az oposszum.
Említésre méltó még a szomszéd elvetemült kecskéje, aki szintén azért szokott átlógni, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb növényt tövig rágja. Általában Blásidóval kisebb hadműveletet szervezünk a bekerítésére és kitoloncolására, ám a pofátlan jószág mindig kiszámolja, hogy mikor kapnánk el – ilyenkor kettőt-hármat ugrik –, jó ízléssel benyel egy fél guayabafa-csemetét, és már tovább is szökell, hogy egy az elemekkel küzdő éppen erőrekapó narancs fácska karrierjének vessen véget.
Az esős napokon pedig ott vannak a békáink.
Akadnak köztük majdnem félkilós varangyok is, ezek átlalában Süsühöz hasonló fizimiskával üldögélnek az udvaron, végtelenül kellemtlen rájuk lépni például mert majdnem 20 centiméter hosszúak, így az ember bokája simán kibicsaklik bennük. Aztán vannak még a wc-békáink, ezek fajtájuknak egészen szemrevaló példányai, egy baj van velük, hogy én még több mint fél év után sem vagyok képes megszokni, hogy átvizságljam a wc-t mielőtt megkezdeném a trónolást.