A hostel egy folyó partján volt, trópusi növények között – hogy mennyire jól nézett ki, az csak másnap reggel, világosban derült ki. Reggeli után a hostel túravezetőjével együtt elindultunk, hogy megnézzük Semuc Champeyt, ezt a hihetetlen természeti képződményt. – Van mellette egy barlang, amiben lehet úszni, oda is bemegyünk előtte, fürdőruhában gyertek – mondta a túravezető. Rendben, mondtuk, felszálltunk a pick-up platójára, és végigzötykölődtük a hátralevő 14 kilométert.
Kan-Ba barlang bejáratánál lecuccoltunk, és mindenki kapott egy szál gyertyát, világítani. Ez furcsának tűnt, hiszen arról volt szó, hogy úszni megyünk, de legyen, gondoltam. Ahogy beértünk a barlangba, kiderült: semmiféle világítás nincs, de még zseblámpa sincs a túravezetőnél, csak a gyertyák fényében gázoltunk előre a vízben. – Ha vizes lesz a gyertya, vedd be a kanócot a szádba és fújd, aztán gyújtsd meg valaki máséról – mondta a túravezető. Közben elkezdtünk úszni, mert már nem ért le a lábunk.
– Ebben a barlangban valószínűleg emberáldozatokat mutattak be a maják – mondta a túravezető. Ez már megint egy olyan információ volt, amit jobb lett volna nem megtudni. A barlang egyre szűkebb lett, egy méterrel a víz fölött volt a plafon, és egyre jobban zúgott a víz. Feltűnt egy vízesés a kanyar mögött, a túravezető pedig közölte, hogy át fogunk mászni alatta. Az egyik lány megkérdezte, hogy nem mehetne-e vissza. – Nem – volt a válasz. – Mert ha elalszik a gyertyád, akkor nem találsz ki. – Ekkor abbamaradt a nevetgélés: mindenki rájött, hogy azon a vízesésen akkor is át kell kommandóznunk, ha mögötte maja papok leselkednek obszidián késekkel.
Elnémultunk, csak a vízesés zubogása hallatszott. A barlang mennyezetéből egy kötél lógott le, azon kellett felmászni egy métert, aztán nekifutásból átrohanni a vízesésen. Fogalmam sincs, hogy csinálta, de a túravezető égő gyertyával jutott át rajta. Mindenki másnak elaludt a gyertyája, úgyhogy miután átjutottunk, mindenki szorgalmasan fújta a kanócot, és újra meggyújtotta. Ha a túravezetőnek nem sikerül a mutatvány, ott maradtunk volna a vaksötétben. Ha pedig valakit elsodort volna a vízesés, valószínűleg szétzúzta volna a fejét egy sziklán, sisak ugyanis nem volt senkin. Szerencsére átjutottunk, és egy nagy terembe értünk. – Erre a sziklára fel lehet mászni – mondta a túravezető. – Ha valaki fejest szeretne ugrani.
Hát ha valamire nem vágytam, az a fejesugrás volt négy méterről a barlangban. Voltak páran, akik bevállalták, de nekem épp elég volt az az adrenalin-dózis, amit az elmúlt 24 órában kaptam, semmi szükségem nem volt további izgalmakra. Úgyhogy csak álltam a vízben, egyre jobban fáztam, és már nagyon szívesen viszontláttam volna a napfényt. Próbáltam nem gondolni arra, hogy ebben a barlangban tényleg nem különösebben nehéz odaveszni. A fejesugrálás szerencsére abbamaradt, elindultunk visszafelé. Újra átvágtunk a vízesésen, és kábé fél óra alatt kijutottunk a barlangból. Ültem a napon, száradtam, hálálkodtam a Jóistennek, hogy élve megúsztam ezt az egészet. És aztán visszamásztunk a pick-up platójára, és megérkeztünk oda, ami miatt ebbe az egész őrületbe belekeveredtem: Semuc Champeybe.
Semuc Champey a Lanquín folyó szűk, mély völgyében található, a dzsungelben. A folyó vizének olyan magas a mészkőtartalma, hogy a szurdok egy részén mészkőpadok alakultak ki, a folyó maga pedig alagutat vájt alá, és abban folyt tovább. Egy kilométer hosszan tehát a folyó a föld alatt húzódik, fölötte pedig elképesztően gyönyörű, türkizkék vízű, természetes úszómedencék követik egymást. Felmásztunk a hegyoldalba, hogy felülről is láthassuk a hihetetlen látványt, aztán visszaereszkedtünk a völgybe, és megfürödtünk a vízben.
Eleredt az eső, de már egyáltalán nem zavart. Álltam a vízben, esett a fejemre az eső, néztem a hihetetlen tájat, és arra gondoltam: Istenem, mennyire jó dolog élni, és mennyire közel voltam ahhoz, hogy otthagyjam a fogam a barlangban, vagy akár előző este, az országúton.
Ugyanakkor így, ennyi izgalom után sokkal mélyebb hatást tett rám Semuc Champey szépsége és nyugalma, mint ha minden viszontagság nélkül csak úgy odamentem volna, megnéztem volna, és kész. Akárcsak Machu Picchu esetében, Semuc Champeyről is az oda vezető út az, amit az unokáimnak is mesélni fogok, nem pedig maga a hely. És az, hogy ennyi adrenalint ilyen rövid idő alatt aligha termelt azelőtt (és azóta) a szervezetem.