Nemzetközi választási megfigyelő mindenkiből lehet, akit egy kormány képviselője meghív – ez közismert. Általában közéleti személyiségek, ismert müvészek, civilek, politikusok, újságírók, egy ország kulturájának, hírnevének terjesztésén fáradozó személyek kapnak ilyen felkérést.
A történet a Latimo Egyesület megalakulásával kezdődött, azon a rendezvényen a budapesti Mérnök klubban, ahol a latimport hírportál is megszületett. Az egyesület alakuló ülésére meghívtuk a latin-amerikai országok nálunk akkreditált képviselőit – akik eljöttek, s közöttük eljött Dr. Adriana Gottberg Gil asszony is, Venezuela képviseletében. Az interjú vele – szinte magától adódott: nálunk nem megszokott látvány a keresszékes közéleti személyiség és különösen nem, ha az illető nő. Ő volt a latimoporton akkor a ,,hónap embere” .
A beszélgetést követően, amely messze túlment a szigorúan vett interjú témakörén, azt ajánlotta: pályázzak meg egy megfigyelői helyet az október 7-i választásokra. Egy caracasi e-mail cím, egy spanyol nyelvű életrajz, egy fénykép – aztán hónapokig semmi.
Majd augusztus végén felgyorsultak az események – jött a program, a repülőjegy, a regisztrációs nyomtatvány, néhány oltás, és az utazás. Már a repülőn ott volt Latin-Amerika: egy Lufthansát meghazuttoló közvetlen hangulatú repülőút, a helyi arctípusok, a csillogó fekete hajak, és szép lányok nem éppen ,,latin lover”-túpusú férfiak oldalán. Szomszédom pedig egy fiatalember, akitől bármit kérdeztem bármilyen nyelven, csak kínosan mosolygott: na jó, nem beszélgetünk, gondoltam.
Aztán idővel egy könyvet vett elő – spanyol nyelvkönyv perzsáknak. S ekkor megjelent előttem a politika – Chávez Venezuelája közeli kapcsolatokat ápol Iránnal. Máig is sajnálom, hogy nem egy haladó nyelvcsoportos mellett ültem – igy nem tudhattam meg tőle a spanyolul tanuló perzsa diákok gondolatait. Azt viszont megéreztem: a mi kis európai uniós mindennapjainkon túl is van élet, vannak utazások, diákok, ösztöndíjak. Nekik talán máshol van a világ közepe.
A caracasi repülőtérre – hárman magyarok – gyűrötten érkeztünk – így van ez a tengeren túli járatok után. Már szinte a gép ajtajában vártak azok a kedves, mosolygós fiatal lányok, akik azóta is igyekeznek – ha nem is mindig sikerrel – választ adni egészen egyszerű kérdéseinkre. Aztán kaptunk hideget-meleget: pillanatok alatt kisegítettek a repülőtér jól temperált várócsarnokából, ahol kilóméteres sorokat előztünk meg mi, a ,,megfigyelők” és kiléptünk a tengerparti repülőtér elé: szauna, hőlégkamra, zuhanyozó – nem is tudom, mihez hasonlítsan. Egy 96 százalékos páratartalommal párosuló 34 fokos meleg fogadott – akkor még azt hittem, ennél váratlanabb klímaélmény nem is jöhet.
Jött: beszálltunk egy lefüggönyözött buszba, ahol nem egy Karib-tengeri öbölhöz, hanem a Finn-öbölhöz méltó állapotok fogadtak. Süvítő északi széllel párosult úgy 12 fokos hőmérséklet – első találkozás a légkondicionálás melegövi csodájával. Azt hiszem, soha sem fogom megérteni, miért kell hibernálni valakit csak azért, mert kint egy kicsit melegebb van. Rögtön tudtam perzse, hogy bölcs dolog volt dupla adagnyi kalmopyrint magammal hozni.
A függönyt elhúztuk és gyönyörködtünk a lemenő nap káprázatos fényeiben: akkor még nem tudtuk, hogy a függöny a biztonságunkat szolgálta, de ez egy külön történet lesz. Mint ahogyan az is, hogy kiderült: a tengerre néző hegyoldalról itt biztosan nem a helyi elit gyönyörködik a naplementében. A szines, egymás hátára támaszkodó házikókból aligha nézik gyakran a naplementét. Ami viszont rögtön feltűnt: az itteni slumok, favellák, vagy ahogyanVenezuelában hívják őket, ranchók között aszfaltozott út vezet és a házikókban ég a villany.
Közben hirtelen, pontban hatkor sötét este lett. S mi közel egy órán át dideregve, sállal és pulóverbe beburkolózva vártuk, hogy végre kiszállhassunk ebből a szélviharos hűtőszekrényből, és megérezhessük újra a trópusok melegét.