A társalgás – első sorban – természetesen az itteni magyarok életével, a Chávez elnök beiktatásával megváltozott körülményekkel foglalkozott. A leggyakrabban előkerült téma Venezuela gazdasági helyzete, a hatalmon lévő, magát szocialistának nevező rendszer ballépései és az országban kialakult közállapotok jelentették: a többségében az ötvenes években – 1956-ban – fiatalon vagy még gyermekként külföldre került magyar közösség tagjainak nyelvismerete, Magyarország iránti érdeklődése és szeretete megható színfoltja volt a találkozónak.
A kellemes estére Gózon Imre (foto), a caracasi Magyar Ház igazgatója adta ,,kölcsön” az otthonát – családja görög szárnyát, feleségének egykori hazáját idéző stílusban épült házát. A Caracas egyik elegáns – a hétköznapi bűnözéstől kerítéssel és portaszolgálattal védett lakónegyedében (Urbanización Santa Sofia) – lévő görög stúlusú családi házban mintegy tizenöt Venezuelában élő magyar jött össze.
Annak ellenére, hogy sok hasonlóságot sikerült felfedezni a két ország mindennapjainak buktatói között – mégis jellemzó módon az a régi mondás érvényesült, mely szerint ,,mindenütt jobb, ahol nem mi élünk”. A szakértelemmel és képzetséggel rendelkezó, szorgalmas magyarok között volt olyan is, aki úgy érezte: miután elhagyta az ötvenes évek magyar szocializmusnak nevezett közállapotait, most a rendszer utána jött és Hugo Chávez személyében kisért a venezuelai hétköznapokban.
A helyi furcsaságok között elhangzott számos olyan történet, amelyet mintha már hallottunk volna az ötvenes, hatvanas években, de gyakran a mostani események között is jelen vannak. Ebben ésszerűtlenül felhasznált természeti kincsektől a nem lojális szakemberi gárda kirúgásán át az önkényes, megalapozatlan gazdasági jellegű büntetésekig mindenre volt példa.
A közállapotokról, a bűnözésről, gyilkosságokról és emberrablásokról is esett bőven szó – mint a venezueli hétköznapok részeiről. Elmondták, hogy egy átagos hétvégén ötven embert ölnek meg Caracasban – a gyilkosságok többsége a szegény negyedekben történik alkohol, kábítószer hatására. A gazdagabbakat inkább váltságdíj fejében elrabolják. Volt, aki a félelem rendszerének szándékos fenntartását látta abban, hogy a gyilkosságok többsége bűntetlen marad.
Sajnálkozva említették, hogy sok itteni magyar már elhagyta Venezuelát, volt aki hazaköltözött, volt aki Spanyolországban, az Egyesült Államokban vagy valahol Európában próbál szerencsét – különösen a tanult fiatalokra jellemző az elvándorlás.
A legnagyobb meglepetést számunkra a benzinár okozta – Venezuelában ugyanis olcsóbb az üzemanyag, mint az ivóvíz. Egyikük elmondta, hogy autója 240 kilométert tesz meg 3 bolivárnyi benzinnel – vagyis amerikai centben nehéz kifejezni a benzin literenkénti árát, annyira olcsó (1 dollár 4,3 bolivar). Ez csak a hivatalos árfolyama a dollárnak, a feketepiacon az amerikai valuta legalább ötször többet ér.
Többen bírálták a Chávez féle szociális programokat – szerintük ezek a misszióknak nevezett programok nem valósulnak meg. Ugyanakkor az is elhangzott, hogy a Chávez-rendszer népszerűségét az adja, hogy Venezuela történetében először észrevették a szegényeket és – bár ellentmondásos módon – de elkezdtek foglalkozni velük, segíteni rajtuk. Ennek pedig vannak eredményei.
