Az emberekkel teli utcákon zajos örömünnep fogadott, alig tudtunk haladni a sugárúton yz elnöki palota felé sietők között. Mindenki rohant, élénken vitatták a nap eseményeit és sokan egymásba karolva táncoltak egy-egy sort valakivel, majd rohantak tovább. A palota előtti térre vezető utcákon egyre sűrűbb lett az emberáradat, az üzletek, kis boltokban égett a lámpa, az ajtóban a tulajok álltak, köszöngettek. Ezen az estén nem tűnt fel, hogy Caracas az esti órákban egy rosszul kivilágított város.
A palota térre aztán már alig lehetett beférni, csak akkor lett egy kis hely, amikor valaki örömében ott is táncra perdült és a körülötte állók nyitottak nekik egy kis teret – s persze gyorsan bekapcsolódtak a zenélésbe. Mindenkinél volt valamilyen zajforrás, amit ütemesen lehetett rázni, vagy dobolni lehetett rajta. Például a fém sörösdobozokba dobott kavicsokkal pergő ritmusokat vertek – az alkalmi zenekaroknak se seri, se száma nem volt. Közben lobogtak a zászlók, éljenzett a tömeg.
Aztán a tér kissé elhalkult, majd az elnöki palota felől egy érzelmes hangulatú dallamos énekszó kezdődött: látott már valaki olyan államfőt, aki a ,,nép teraszán” – ahogyan nevezi az elnöki palota teraszát – áll és énekel?
{youtube}ZVKF06e-ylc{/youtube}
Nem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzá! Először azt gondoltam, hogy ez azért már mégis sok: majd láttam útitársamat és kolléganőmet – aki a ma nem annyira napsütéséről híres Görögöországból érkezett Venezuelába – hogy már ízlelgeti a dallamot, el-el kap egy refrént.
Hát igen, ez a mediterrán életérzés, amire mi úgy vágyunk, de csak a mediterrán tetős családi házakig jutunk. Aztán azt gondoltam, mégis jó érzés ez a nagy közös éneklés – olyan, mint amikor otthon dalra fakad egy baráti társaság. Tehát énekelünk: közben a tömeg hangulata teljesen átadta magát a Chávez-vezette összhangzásnak: az elnök együtt dalolt a híveivel.
Ha el tudnék gondolatban szakadni mindattól, amit erről az emberről az elmúlt években otthon olvastam, el kellene ismernem: kellemes hangja volt. A hívei, az összegyűlt ezrek, pedig teljes odaadással kapaszkodtak össze és a tér egy a lágy ritmusra ringatózó emberhullámmá változott. Volt, aki elsírta magát, volt aki a mosolygástól vagy a hangos nevetéstől alig tudta kimondani a szavakat, de volt, aki egyszerűen csak énekelt – ahogyan a száján kifért.
A tömeg közben beszippantott bennünket – éljeneztek, hogy ezek a külföldiek eljöttek! – bár csak én rikítottam világos hajszínemmel és sápadt arcommal. Örültek, hogy velük ünnepelünk, átkaroltak és táncoltak velünk – s lassan elfelejtettem azt a gondolatot is, hogy ki mit vesz ki zsebemből, ki fog kést szegezni az oldalamhoz, és hogyan fog ezen az események élcelődni a világsajtó.
Egyszerűen magával ragadott a tömeg hangulata, az a bizonyos közösségi élmény, már teljesen mindegy volt, hogy mit és kit ünnepelünk. Kellett a zaj, a ritmus, a kézfogások, máig sem tudom miről szóló ölelések ott a tömegben. Volt valami, ami az eksztázishoz is hasonlítot. Otthon biztos tömegpszichózisnak mondanánk.
Ahogy mindezt leírom, az élményt érzem, de már hallom a megjegyzéseket a bedrogozott és részeg tömegről – nos a többség nem volt bedrogozva és nem is volt részeg. Biztosan voltak ilyenek is – de azt, hogy ilyen mélyen érint meg bennünket mások ránktelepedő véleménye, és mennyire kényelmes dolog elhinni, és nem gondolkodni – ott sikerült megéreznem. A közhelyek tódultak a fejembe, hogy kiszorítsák a tapasztalás lehetőségét.
Az éneklés úgy jó öt percig tartott, azt sajnos nem sikerült megérteni, miről szólt a nóta: aztán a régi-új elnök beszélt. Beszéde inkább jelszavakból állt, de itt nagyon szerették, amit hallottak. Chávez közülük való volt – ezt is sikerült megérezni és megérteni sikerének egyik titkát. Azt azonban jó volt hallani, hogy nem feledkezik meg az ország másik majdnem feléről, aki ugyan nem rá szavazott, de ezek között a határok között él.
A fiatal ellenzéki jelölt, Henrique Capriles beszéde – amit később a tévében láttam – közelebb áll a mi világunkhoz. Azzal, hogy rögtön elismerte vereségét – nagy politikai felelősségérzetről tanúskodott. Úgy tűnt, egy politikai szempontból nagyon érett nép választott magának vezetőt, egy olyan nép, amely fejlődni és nem acsarkodni szeretne.
{youtube}ZVKF06e-ylc{/youtube}