Mivel az isten háta mögött vagyunk, a civilizáció itt még nem vetette meg a lábát, csak a legelőket körülvevő kerítések emlékeztetnek az ember jelenlétére, illetve az országút mellett sorakozó faházak, melyekben nem túl régóta, de van áram is.
A lakóhelyünk felett naphosszat keselyűk köröznek, a tyúkól mellett iguánák süttetik magukat a napon, és valószínűleg azon morfondíroznak, hogy milyen jó lenne friss tojást reggelizni. Hajnalban papagájok rikoltoznak a tüzet gyújtó szakács nénire, kéttenyérnyi kék pillangók csillapítják szomjukat a kiöntött mosóvízen, esténként pedig szúnyogirtó gyanánt gekkók rohangálnak fel s alá a falon.
Állandó kétlábú lakók kevesen vagyunk, bár már eggyel többen, mint egy hónapja. Az asadómester Blásido, aki pár hónapja még leendő apa volt és felesége Belén, akit pedig valami elképesztő méretű pocakkal is a lehető legfárasztóbb fizikai munkák végzésén kaptam rajta, végre apa és anya lett, így kis társaságunk Augstín Tobiassal bővült.
Agustín egyelőre ideje nagy részét alvással, illetve étkezéssel tölti, de így is nagyon kellemes társaság. Pont olyan nyugodt, mint a szülei; csevegéseink abban merülnek ki, hogy én kommentálom neki az éppen aktuális olvasnivalómat, magyarul, ő pedig elismerően hümmög preguaraníul és himbálódzik a bölcsőjében. Amikor kicsit elkedvetlenedik, és ez általában óránként egyszer be is következik, rögtön feltűnik Belén, akinek keblén Agustín gyorsan visszanyeri kedélyes mosolyát, és elmélyült hortyogásba fog. Az alapvető kérdésekben tehát egyetértünk.
Úgy tűnik, hogy a paraguayi vidéken azt tartják, hogy minél többet mozog a leendő anyuka, annál könnyebben szül majd. Csak semmi pihenés vagy kivételezés a kismamával!
Belén ezt be is tartotta, annak ellenére, hogy az övé az egyetlen aktív feminista férj száz négyzetkilométeren – Blásido, aki ha tehette, kivette neje kezéből a kaszát, esetleg leparancsolta a létráról. Ám ilyenkor a kisasszony azonnal gyöngyöző homlokkal elkezdett körbe-körbe sétálni a ranchón, mivel mozogni kell, hogy komplikációmentes legyen a szülés.
Mondjuk, munka akad bőven, mert a vezetőség mindig talál valamilyen elfoglaltságot a párnak, és ami itt kibukik a vezér száján, azt rögtön végre kell hajtani, bármekkora ostobaság is legyen az, illetve akárhány hónapos terhes is legyen az ember – a parancs az parancs. Itt kezdtem el először kételkedni a XXI. századi latin-amerikai szocializmus sikerében, vagy legalábbis értelmet nyert a mindenki egyenlő de vannak egyenlőbbek mondat.
A „két láb” kategóriába esnek még a csirkéim. Öten kezdték meg pályafutásukat Punta Suertében: Kukori, a kakas és négy felesége, Kotkodák, egytől négyig. Egy kivételével mind a négyen elképesztően ocsmány madarak – a magyar kopasznyakú fajtához hasonlóak, a legrozogább nyolcvanas évekbeli punkok hozzájuk képest primadonnák.
A ronda ráncos vörös nyakukon ül a tyúkeszüket rejtő fejük, melyekből mindig olyan ötletek pattannak ki, amiktől a vezetőséget az agyvérzés kerülgeti. A napokban például az újonnan ültetett virágokat csipegették fel, aminek nyomán a Tesãi Reka koordinátor asszonya vérben forgó szemekkel fél órán át rohangált a fürge Kukori után – minden különösebb siker nélkül.
Egyébként nagyon kedves állatok, ha elbóbiskolok a nyugágyamban, akárcsak a macskák, az ember ölébe telepednek – annyi különbséggel, hogy otthon még a macskáim ez idáig egyszer sem piszkítottak az ölembe. Ezek a jómadarak viszont képesek erre a disznóságra. Néha teljesen szerepet tévesztenek, és egész éjszaka bagoly módjára vadászgatnak a lámpafényre gyülekező verébnyi csótányokra. (folyt.)