Aztán megérkezvén Asunciónba hallja az ember lépten-nyomon, hogy ide meg oda ne menjél, este ne járkáljál az utcán egyedül meg hasonlók, amit nagyjából be is tartottam, de leginkább azért, mert mindig volt társaságom, illetve késő estére általában hullafáradt voltam.
Asunciónban egy esetben éreztem magamat szorongatott helyzetben, amikor a köznyelv által pirañítáknak hívott, 8–15 éves, bandába verődött, amúgy kisgyerekek némileg agresszívan kezdtek el koldulni. A 10 fős csapat közepén úgy éreztem magam, mint a Jurrasic Parkban az apró, de vérengző dinoszauruszok köze keveredett professzor, mert a sok lúd disznót győz elmélet itt is majdnem beigazolódott, de aztán a fiatalok más elfoglaltság után néztek, szerencsére.
Ezek után magam mögött hagytam a városi fertőt, a „mindenki mindenkit ismer” vidéki környezetben tökéletesen biztonságban éreztem magamat. Egy dologgal azonban nem számoltam, hogy mindenki mindenkit ismert, csak engem nem ismert senki sem, márpedig ugye a fehér európai messziről világít a Santanit Maria Auxiliadorával összekötő mezőségben.
Talán ez is volt a probléma, mert ha ismernek, nem történik meg, ami megtörtént. A Tésai Réka farmjától 200 méterre van a legközelebbi bolt, nekünk pedig sajtra volt szükségünk, így hát papucsban, tréninggatyában elballagtunk a boltig. A bolt teraszán megittunk egy doboz jéghideg sört a helyiekkel, és fel sem tűnt a holtrészeg cingár fazon, aki negyedóránként elbotorkált mellettünk nagyokat nézve.
Miután elfogyott a hűsítő nedű, elindultunk hazafelé. Alig tettünk meg 100 métert az országút mentén, amikor valami furcsa csoszogó hangra lettünk figyelmesek, és valaki némileg túlvilági, de legalábbis matt részeg hangon „alto-altót”, azaz állj-álljt hörgött felénk. Az hittem, valamelyik pihent agyú ismerősünk tréfálkozik, eközben furcsa, félig ugráló, félig dülöngélő mozdulatokkal beért minket egy alak a sötétben, akiben nem véltem ismerőst felfedezni. A hosszú valami a kezében pedig legnagyobb meglepetésemre egy puskának bizonyult.
Furcsán reagál az ember az ilyesmire, vagy lehet, hogy természetesen nem tudom, pár másodperc alatt felfogja az ember, hogy ez egy „rablás”. Ekkor azt vettem észre, hogy a kezemet önkéntelenül a fejem felé emeltem. A fejemben pedig leginkább csak egy nagy rakás mocskos káromkodás járt.
Ekkor újdonsült ismerősünk rákezdett a „pénzt-mobilt-pénzt-mobilt” mondókára. A meglepően nyugodt Teresa talán egy kicsit túl nyugodt is volt, mert vagy háromszor meg kellett kérni rá, hogy talán akkor most nyújtsa át a telefonját a fegyveres fiatalembernek. Ekkor jutott eszembe, hogy nálam fél kiló sajton kívül semmi sem volt.
Ezt megpróbáltam elmagyarázni a rablónknak, miközben halálra váltan ismételgettem random guarani szavakat, amikre azt gondoltam, hogy megfelelőek lehetnek ebben a szituációban. Természetesen banditánk nem akarta elhinni, hogy semmi nincs nálam, így a tárgyalások holtpontra jutottak. Ekkor jött az „akkor most élet vagy halál”, és hol az ember lába közére célozgatott, hol a fejére. A sörétes puskával lágyékon lövés után az élet – sem lett volna valami rózsás alternatíva. Ezek után jött a mélypont, amikor is rabló elkezdett erőszakoskodni, hogy az úttól messzebb térdeljünk le a bozótban – na, ehhez abszolúte semmi kedvem nem volt, nem mintha ez abban a helyzetben bárkit is érdekelt volna, de nem szerettem volna, ha kivégeznek.
Eközben az országúton egymás után mentek el mellettünk az autók, és senkit nem zavart a két feltartott kezű alak, akikre egy harmadik puskát fogott. Bár akkor azt hiszem, a rendőrségnek sem örültem volna nagyon, mert a rumszagú rablónkkal nem szívesen keveredtem volna túszdrámába, volt dráma így is éppen elég.
Mentő ötletként ugrott be, hogy tulajdonképpen van nekem egy szerencsehozó órám – nem túl bátor húzás –, és sikerült némi erősködés után a fazonra tukmálni, amitől ő egy kicsit elbizonytalanodott, leeresztette a puskát, megbotlott valami fűcsomóban. Miközben ő azon dolgozott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, mi ösztönösen elkezdtünk hazafelé lépkedni.
A fickó még utánunk szólt, hogy vigyétek a ki…ott sajtotokat, és ne nézzetek hátra, majd ahogy érkezett, a furcsa, csimpánzzal kevert koboldügetésével eltűnt a sötétben. Mi persze nem néztünk hátra, szedtük a lábunkat hazafelé.
A farmra befutva jött elő igazából az idegeskedés, csapra vertünk egy üveg rumot, az általában alkoholt alig fogyasztó Teresa egy slukkra leküldte az italt, de engem sem kellett nógatni, végül is szinte az új szülinapunkra koccintottunk.
A rendőrséget nem nagyon érdekelte a történet, jót mosolyogtak azon, hogy miért nem vettük el a puskát a támadótól, ha egyedül volt. A Tésai Reka Paraguay vezetőségét szintén nem nagyon mozgatta az ügy, de biztos ami biztos, a számítógépeket rejtő iroda rácsait megerősítették. Hiába, Paraguayban elég olcsó az emberélet, a technika viszont drága, a fegyveres rablás meg mindennapos.
Mint utóbb kiderült, minket azért nézett ki meglehetősen ittas támadónk, mert nem sejtette, hogy ha időszakosan is, de helyiek vagyunk. A külföld itt egyenlő a pénzzel, és ezt annyira nem is tudom nagy általánosságban a helyiek szemére vetni. De azért nem szeretnék több puskacsőbe meredni, pláne nem úgy, hogy egy holtrészeg alak tartja a ravaszon az ujját.
Az biztos, hogy Latin-Amerikában észnél kell lenni, bizonyos – európai fejjel nem envidens – szabályokat be kell tartani, de ettől függetlenül, ha minden jól megy, a profi rablók értékeinktől megszabadíthatnak ugyan, de az életünk nagyobb biztonságban lesz, mint egy helyié. Érthető módon az eseményekről fényképek ez esetben nem készültek.