Az, hogy Kubában vagy Puerto Ricóban bőven akadnak szakértő kezek, nem is lehet kérdéses, viszont a caña paraguaya, azaz a paraguayi rum alig ismert, pedig legalább olyan kellemes termék, mint flancos északi testvérei, és ráadásul nevetségesen olcsó is.
Zöldfülűként Latin-Amerikában mindenképpen meg kívántam szívlelni az orvosok tanácsát, mi szerint, ha az utcán összevissza eszik tücsköt-bogarat az ember, akkor érdemes – persze ésszerű keretek között – valamilyen tömény itallal fertőtleníteni belülről a rendszert.
Az import szeszek paraguayban felháborítóan drágák, már-már kénytelen-kelletlen nyakon ragadtam volna egy üveg import whiskyt a boltban, amikor az egyik alsó polcon valami ismeretlen formájú és címkéjű üvegen megcsillant a neonfény. „Aristócrata Etiqueta Negra – caña paraguaya”, hirdette magát csalogatóan a paraguayi szeszgyártás csúcsterméke – mintegy 850 magyar forintért. Rövid tanakodás után magamhoz vettem egy etiqueta negrát, és nem bántam meg – a caña paraguaya új távlatokat nyitott előttem.
A 8 évig tölgyfa hordóban érlelt rum semmiben nem marad el a népszerű márkák mögött. Lágy, testes, kitűnő magában – kiváló koktélokhoz, hatásmechanizmusa pedig a 43% fokos párlatokhoz híven leginkább „gyorsként” írható le. Érdemes ésszel fogyasztani, különben hamar azon kapjuk magunkat, hogy folyékony guaraniul üvöltjük torkunk szakadtából az elektro polkát, amikor fél órával korábban még bemutatkozni is csak nehezen sikerült a Kolumbusz előtti nyelven.
Rövid kutatás után sikerült használható információkat szerezni a cañáról. Az eljárás a következő: a cukornádat aprítják és kinyerik belőle a leveket, ez lenne a must, azaz a mosto. A mostót nyílt tűzön karamellizálják, ebből lesz a miel, azaz a méz, ezután a hígítási és fermentálódási fázis jön, ezt a terméket hívja az öreg rummester guarapónak, majd következik a desztilláció, hogy hányszor, azt sajnos nem sikerült kiderítenem, végül pedig a hordóban érlelés.
Ebben a szakaszban rejlik a titok, az érleléstől függően lesz rumunk etiqueta – azaz címke – roja, negra vagy azul. Az etiqueta roja, a tradicional, 3–5 évig érlelt ital, és teljesen iható. Feljebb lépve a minőségi ranglétrán jön az etiqueta negra, itt már 5–8 évig tartják a párlatot hordóban, a csúcs pedig a kék, azaz etiqueta azul. Ez egy 12 éves rum, lehet, hogy az én ízlésem nem elég kifinomult, de nekem a negra jobban ízlett.
Később kiderült például, hogy rengeteg márka áll rendelkezésünkre, és köztük akadnak olyan csapnivalóak is amik még a magyar kommersz párlatokon is túl tesznek. Még véletlenül se jusson eszünkbe kipróbálni „erősecskét” azaz a Fortínt. Ez a borzadály – elegáns opálos fényben játszó zöld literes műanyag üvegekben – nem áll távol az ipari szesztől. Viszont ott van az Old Tradi, ez egészen iható, de a két legjobb minden kétséget kizáróan az Aristócrata és a Tres Leones. Persze Tres Leonesből is van „leon popular” – népi oroszlán, amire még ránézni is rossz, a fent említett hígítós palack-kiszerelés miatt, de az etiqueta negra Tres Leonesból is kiűnő.
A paraguayi poncsó kifejezés pedig onnan ered, hogy a paraguayiak szívesen öltik magukra a „folyékony kabátot”, télen fűt nyáron hűt alapon. Paraguayban a felmérések szerint több szesz fogy, mint tej. Az urak órákon keresztül képesek szürcsölni a cañát kólával vagy fantával a röplabdapályák mellett ücsörögve, amikből egyébként minden kis porfészeknek van legalább egy, mivel szenvedélyesen röplabdáznak, és a „cancha” a társadalmi élet központja is vidéken.
Attól, hogy én a cañát rumnak hívtam, teljesen oda voltak meg vissza, pár pohár után az újonnan érkezők kérdésére, hogy mit iszunk, büszkén válaszolták, hogy „rumot”. Ilyenkor a kérdező fél meg-meg szagolta a poharat, belekortyolt, majd elgondolkozva mormolta, hogy „furcsa, tisztára, mint a caña”. Erre persze a 10-15 fogatlan öregúr hatalmas hahotázásban tört ki, valahogy ezzel a poénnal nem tudtak betelni, újra és újra eljátszották a gyanútlan áldozatokkal. Vidéken viccesek az ivási szokások is, nem divat például a külön pohár: mindenki ugyanabból a pohárból iszik, és körbe-körbe jár az ital a felek között.
A cañának is, mint minden mértéktelenül fogyasztott szeszes italnak, megvan a sötét oldala. A guarani indiánok például nem nagyon bírják, viszont hamar alkoholistává válnak, a mértéktelen ivásnak és a heves vérmérsékletnek köszönhetően rengeteg az alkohollal kapcsolatos bűneset, verekedés, késelés, lövöldözés és miegymás.
Viszont mértékkel fogyasztva a caña paraguaya jó kísérője egy baráti beszélgetésnek, tisztít és fertőtlenít, frissen facsart grépfrút levével pillanatok alatt elmulasztja az influenzát, arról nem is beszélve, hogy cumbiát is könnyebb tőle táncolni.