A leányzók előadták egymásnak a problémáikat, és egymás után felolvastunk a Bibliából, majd az egyórás lelki értekezletet egy közös imádság követte. Számomra az isteni fényt leginkább egy, a kanapén mellettem fohászkodó bús barna Ana igéző ajkai, ki-ki villanó hófehér fogai, valamint révületben rebegő szempillái jelentették, ám ez semmit sem vont le a foglalkozás emelkedett spiritualitásából. Nem sokkal később az általam visszahúzódónak képzelt, mélyen vallásos leányzók miniszoknyák és topok legelképesztőbb kombinációjában jelentek meg, hogy az igencsak evilági kocsmák keresésére induljunk a központba.
Ciudad del Este nem egy teljesen normális város, a korábban az urbanisztika szigorú szabályai szerint építkező település – a vámmentes övezet bevezetése és a kereskedelem virágzása révén – eszeveszett fejlődésnek indult, így például a külkerületbe tervezett börtön ma a város központjában található, csak úgy, mint egy exrepülőtér, melyet a város egyszerűen bekebelezett.
Azt az árucikket, amit Ciudad del Estében nem kapunk meg, azt valószínűleg nem is érdemes máshol keresni. Az egész város egy hatalmas bazár, elektronikai és autós-, és még ki tudja milyen bolt egyben. Nagyrészt brazilok jönnek a szomszédos Fozból vásárolni, és mivel Brazíliában egy órával előbb járnak, mint Paraguayban, a kertek városának lakói brazil időszámítás szerint élnek. Délután háromra például teljesen megáll az élet, és mindenhol lehúzzák a rolót, csak a barátság hídján alakul ki egy hatalmas dugó a hazafelé igyekvő brazilok miatt.
A pezsgő kereskedelem a világ minden részéről csalogatott ide bevándorlókat. Akadnak szép számmal arabok, hinduk, kínaiak, indonézek, koreaiak, brazilguayók, németek, lengyelek, oroszok, itt igazán nem érzi magát külföldinek az ember, mert szinte mindenki valahonnan máshonnan jött, ez mondjuk nem is meglepő, mert csak a fiatalabb generációnak volt kronológiailag esélye itt születni.
A seftelés és a csempészet minden képzeletet felülmúl, egyes pesszimista becslések szerint a város bevételeinek 90%-a az illegális boltolásból származik. A Paraná partján éjszakai horgászni nem ajánlott, mivel a sötétség leple alatt igen nagy forgalom zajlik a folyón, és e forgalom bonyolítói több mint kényesek az intimitásukra.
A belvárosi látogatás után vendéglátóim barátait kerestük fel a Ciudad del Este krémjének otthont adó Country Clubban. A lakónegyedet négy méter magas betonkerítés veszi körül, melynek tetején a szögesdrótba nagyfeszültségű áramot vezettek, pár száz méterenként őrtornyok fegyveres őrökkel, egyszóval a felső pár ezer szereti biztonságban tudni magát. Sokban emlékeztetett a kép a La Zona című mexikói filmre, akkor azt hittem, az inkább egy sötét utópia, most már látom, hogy színtiszta valóság.
A bejártanál a lehető legalaposabb ellenőrzésen estünk át, némileg hezitáltam átadni az útlevelemet egy magán biztonsági őrnek, annál is inkább, mert még a határon sem kellett bemutatnom azt. Amikor aztán fényképezőgéppel a kezemben kiszálltam az autóból, egy meglehetősen marcona fazon ügetett hozzám egy otromba pumpálós sörétes puskát lóbálva, és nagyon meggyőzően lebeszélt a további fényképezésről.
Renitens viselkedésem azt provokálta ki az őrökből, hogy egészen az ismerős házáig kísérjenek minket, hátha a közel kétszázméteres szakaszon megint fényképezni lenne kedvem.
Hihetetlen egy hely a “Kántri”: a bricseszgatyás donok és a legutolsó divat szerint öltözött, botoxtól feszülő arcú primadonnák apró golfautókkal rohangáltak fel s alá a golfpálya és a szépségszalon között, közben a helyi fiatalság Ferrárikban és még ki tudja milyen meseautókban szállingózott Ciudad del Estébe, hogy alámerüljön az exkluzív szórakozóhelyek valamelyikén.
Amikor barátaimat arról kérdeztem, hogy miért is ennyire allergiásak a fényképezésre a helyiek, kifejtették, hogy a negyedben lakó helyi milliomosok nem nagyon szeretik az újságírókat és a fotósokat , ugyanis általában vagyonuk jó részét – tisztelet a kivételnek – nem legális úton szerezték, illetve ha mégis, akkor adót nem fizettek utána, így jobb, ha a luxusvillákat senki sem dokumentálja. A Kántriban tehát jó szomszédi viszonyt ápol a gazdaság és a politika krémje az alvilág elitjével, ha éppen ez a három nem egy és ugyanaz.
A vendéglátóm elmondása szerint misem jellemzőbb a Country Club furcsa társadalmi viszonyaira, mint az alábbi történet. Egy egyetemi szakdolgozat keretében fotózták a naplementét a negyed folyóparti részén, amikor az éppen a vízen arra csordogáló csempészek elkezdtek a levegőbe lövöldözni, hogy elkergessék az általuk kíváncsi firkászoknak nézett társaságot.
A nagy tűzijátékra megjelent a helyi biztonsági szolgálat, majd kis idő múlva a rendőrség is, és bevitték kihallgatásra a csipet csapatot. Csak hosszú alkudozás után sikerült lebeszélni a hatóság embereit arról, hogy a maroknyi diákot ne állítsák elő magánlaksértésért. Azt, hogy egy esti csónakázó miért kezd el a levegőbe lövöldözni négy diák és egy fényképezőgép láttán, senki sem firtatta, hiszen mindenkinek jól jön a fizetéskiegészítés.
Ciudad del Este, a kertek vagy éppen az ellentétek városa, őrült egy hely, de mindenképpen megér egy misét. Sajnos, a fő attrakciót, azaz az Iguazút, a “nagy víz” névre keresztelt vízesést nem tudtam meglátogatni, ám jártam a Saltos del Mondaynál, ami az előbbi kistestvére. Kíváncsi vagyok, milyen lehet ezek után, amit a guarník nagynak hívnak.
Mivel kitört a Paraguayban minden tevékenységnek megálljt parancsoló felhőszakadás, az Iguazúhoz tervezett látogatást el kellett halasztani. Pár hét múlva újra nekivágok az útnak keletre.