Az utak mentén megindult a migráció, elsősorban a túlnépesedett hegyvidékről költöztek le a dzsungelbe az ottani maják. A dologban az a legszebb, hogy a hegyi maják ősei ezer évvel korábban épp innen, Peténből menekültek el, miután a civilizációjuk, vélhetően a szűkös erőforrások miatt, összeomlott. Most pedig az utódaik visszatértek, és ugyanolyan módszeresen nekiálltak kiirtani az erdőt, mint annak idején az ősapáik.
Peténben tehát az utak mentén már több a legelő és kukoricaföld, mint a dzsungel. Ezen kívül itt termesztik azt a kisméretű pálmát is, aminek a levelét a virágkötők a csokrokhoz fel szokták használni. A pálmatermesztés éppolyan helyigényes dolog, mint az állattartás, úgyhogy a dzsungel rohamléptekben szűkül össze – igazán nagy, összefüggő őserdő már csak Florestől északra található.
Itt, ebben az őserdőben bújnak meg a legelképesztőbb maja romvárosok. A leghíresebb nyilvánvalóan Tikal, de vannak mélyen az őserdőben további, feltáratlan romok is, mint El Zotz és Mirador. Ezekre a helyekre Floresből szerveznek túrákat, sajnos nem olcsón, és megéri nagy csoporttal menni, mert dzsipet kell bérelni és a túravezetőt is fizetni kell. Ráadásul az odajutás sem egyszerű: Miradorba, amely valószínűleg a legnagyobb létező maja romváros, és még semmit sem ástak ki belőle, három nap az út: egy nap dzsippel, kettő gyalog. Oda egyedül utazó hátizsákosok nem nagyon jutnak el, inkább nyolc-tíz fős, pénzes expedícióknak van kitalálva a dolog. Az mindenesetre egy nem mindennapi élmény lehet, hogy az ember fatörzsekbe és liánokba kapaszkodva küzdi fel magát egy 50 méter magas maja piramis tetejére, amit még nemhogy nem tártak fel, de nem is mászott fel rá senki az elmúlt ezer évben
Nekem azonban maradt a könnyű és olcsó opció, Tikal. Egyáltalán nem bántam, hogy El Zotz és Mirador kimaradt: azonnal rájöttem, hogy sem anyagilag, sem időben, sem a felszerelésemet tekintve nem tudnám bevállalni, úgyhogy majd egyszer visszamegyek oda, ha lesz időm, pénzem és útitársam is elég. Tikal is épp elég lenyűgöző hely volt: szemben más maja romvárosokkal, amikhez már volt szerencsém korábban – Palenque, Chichén Itzá és Uxmal – Tikal a dzsungel mélyén van, és nem is igazán szedték ki onnan. Épp csak annyi növényzetet vágtak ki, hogy az épületeket legalább egy oldalról meg lehessen nézni, de körbejárni őket úgy, mint a Kukulkán-piramist Chichén Itzában, azt Tikalban nem lehet sehol. Ráadásul Tikalban egészen különleges, a többi maja városhoz képest sokkal meredekebb emelkedésű piramisokat építettek, amelyek, mint mesterséges hegyek, itt-ott kikandikálnak a lombkoronából.
Fantasztikus épületek ide vagy oda, a negyedik piramis után már jobban érdekelt maga a dzsungel, mint a romok. Egy maja idegenvezetővel és két turistával, egy spanyol és egy izraeli sráccal jártuk végig Tikalt, és ők is hasonlóképpen viszonyultak a dologhoz: inkább állatokat fotóztak, mint romokat. Először a pókmajmokat néztük nagyon sokáig, ahogy össze-vissza ugrálnak az ágakon. Aztán megpróbáltunk becserkészni egy coatít. Végül találtunk egy tarantulapókot, amit, miután az idegenvezető váltig állította, hogy nem bánt, megsétáltattunk a tenyerünkön és a karunkon.
Tikal mágikus hely, és egyáltalán nem a Mel Gibson-os, világvégés, apokalipszises hülyeség miatt. Csak épp erről lett híres: élelmes amerikaiak már évekre előre felvásárolták az összes belépőjegyet Tikalba 2012. december 21-ére, az állítólagos világvége napjára, és horribilis áron árulják most a neten. Ha tehát valakinek a bőre alatt is pénz van, és tényleg nem tudja jobb dolgora költeni, akkor elutazhat Tikalba, a legtitokzatosabb maja romvárosba, és a piramisok tövében (vagy tetején) várhatja meg az éjfélt, hogy lesz-e világvége, vagy sem. Akinek viszont ennél egy kicsivel több esze (és kevesebb pénze) van, az várja meg a jövő januárt, és aztán mehet megint olcsón. Úgysem lesz világvége, a maják egyáltalán nem ezt jósolták. Csak azt, hogy valami véget ér, valami új meg elkezdődik. Például, ahogy Tikal esetében, lehet, hogy a civilizációnk szép lassan lehanyatlik, és a városainkat benövi az erdő.