Erre szerencsére nem került sor, megérkeztünk egy szürke, vakolatlan téglaházhoz, aminek a garázsában volt berendezve a szentély. – Lehet fotózni, de minden fotó egy quetzalba kerül – mondta az engem kalauzoló indián, és akkor már tudtam: nem lesz semmi baj, sokkal jobb üzlet ez annál, hogy holmi rendőrségi üggyel kockára tegyék a turistákból nap mint nap befolyó quetzalokat. És azt is tudtam, már régebbről, hogy a helyiek nem értenek a fényképezőgépekhez, és csak akkor veszik észre, hogy épp fotó készül, ha villan a vaku. Úgyhogy nyugodtan fotóztam, megállás és vaku nélkül, aztán a végén kétszer vakuztam, és fizettem két quetzalt (60 forint), meg még további ötöt puszta jóindulatból Maximón iránt, hogy ne szenvedjen hiányt tömény szeszben és cigarettában.
A Maximón-szentély, talán mondanom sem kell, lenyűgözött. Középen ült maga az isten, faszobor képében, egy széken. Annyira be volt bugyolálva mindenféle színes szalagokba, hogy nem látszott, van-e keze és lába. Az viszont azonnal feltűnt, hogy a szobor szája úgy van kialakítva, hogy tökéletesen passzoljon bele a cigi. Kétoldalt két, csíkos rövidnadrágos férfi ült, ők voltak Maximón segítői. Az egyik meggyújtotta a cigit, belerakta az isten szájába, aztán a rumosüvegből löttyintett egy keveset a színes szalagokra. A másik gyertyákat gyújtott, és mértani alakzatot rakott ki belőlük Maximón előtt a földön. Hátul, egy asztalnál további férfiak piáltak (valószínűleg a vendéglátó család férfitagjai), és hangosan röhögtek mindenféle vicceken, vagyis egyáltalán nem úgy viselkedtek, ahogy egy vallásos rituálé közben szokás. Maximón gyertyái előtt pedig egy hívő térdepelt, ő fizette a rumot, a cigit és a gyertyát, ugyanis épp vegyesboltot készült nyitni, és segítséget akart kérni a cigiző istentől. Mint már említettem, Maximón az illetékes akkor, ha valaki mások kárán szeretne meggazdagodni.
Elkezdődött a rituálé. A két segítő kántált valamit, a reménybeli vegyesbolt-tulajdonos imádkozott, a háttérben a férfiak tovább röhögtek, én meg a sarokban ültem egy széken és arcátlanul fotóztam az eseményeket. Tőlem jobbra egy üvegkoporsóban egy halott Jézus feküdt, a koporsó pedig körbe volt tekerve villogó és zenélő karácsonyfaégőkkel. Szólt a Jingle bells, kántáltak az indiánok, amikor pedig Maximón cigije végigégett, az egyik segítő kivette a szobor szájából a csikket, belerakott egy szivart, és meggyújtotta. Végül tömjént is gyújtottak, az ablaktalan garázsban már szinte semmit sem lehetett látni a füsttől, és a szertartás véget ért.
Udvariasan megköszöntem a segítőknek, hogy jelen lehettem, fizettem hét quetzalt, az idegenvezetőm pedig visszavitt engem a főtérre. Közben megkérdeztem, hogy mit szól ehhez az egészhez a katolikus egyház. Ellenzik, mondta, de kapnak ők is az adományokból, úgyhogy az ellenállásuk nem túl heves. Továbbá attól sem kell félniük, hogy a hívek elpártolnak tőlük: azok, akik Maximónt itatják és dohányoztatják, vasárnap éppúgy eljárnak misére, mint mindenki más. Sőt, a templomban az újszövetségi témájú fafaragások mellett van egy olyan is, amin Maximón pöfékel az előtte térdelő indiánok társaságában.
Kíváncsi lennék, hogy a derék vegyesbolt-tulajdonos milyen tisztességtelen árréssel árulja azóta a chipset és a kólát. Állítólag guatemalai migránsok már Ausztráliában és az Egyesült Államokban is állítottak fel Maximón-szentélyeket, a cigiző isten tehát már globális léptékben segít a híveinek, hogy mások rovására meggazdagodjanak. Még azt is el tudom képzelni, hogy előbb-utóbb Budapesten is megjelenik valami garázsban vagy sufniban.