Az alap szinte mindig a paprika, paradicsom és hagyma dinsztelve, csirkével, marhával vagy disznóval. Attól függően, hogy római köménnyel vagy oregánóval ízesítik, hosszabb vagy rövidebb lére hagyják, illetve hogy rizzsel vagy tésztával tálalják, lesz a végeredmény soyo, guiso, fideos vagy akármi más.
Egyéb fűszereket nem nagyon használnak, az, hogy én ehhez a zöldségalaphoz pirospaprikát tettem, galuskával tálaltam, majd a piros valamit pörköltnek hívtam, teljes közfelháborodásra adott okot – csak a kóstoló után csillapodtak némileg a kedélyek, pedig a menü nem sokban tért el a paraguayi vidék mindennapi fogásaitól.
A puritán főzési szokások viszont igen jól jönnek abban az esetbe, ha kiváló minőségű háztáji, egészen az élete végéig vidáman dagonyázó malacka húsa áll rendelkezésünkre. Errefelé mindenki tart a kert végében disznót és csirkét – ez alól immár én sem vagyok kivétel –, az otthon nevelt sertés húsa pedig versenyre sem kelhet az európai gyári malacokkal.
Ha a bonyolult szószok elkészítésében nem is, de a hússütésben, azaz az asadóban a paraguayiak – és különösen Blasido (foto) – a Tesai Reka Paraguay könyvelője és mindenese – nagymesterek. Blasidóval és a feleségével együtt lakunk a TPR ranchóján, a fiatalember egyszerre könyvelő, sofőr, szakács, vízvezeték-szerelő, pénztáros, hangtechnikus és nem utolsósorban leendő apa. Szóval Blasido tanított meg a – szerinte – roppant egyszerű asadókészítésre. Kell első körben olyan jó 5 kiló hús legalább, ellenkező esetben ugyanis nem lehet megfelelően forgó szemekkel agonizálni a függőágyban, és azon morfondírozni, hogy miért is ettük ismét túl magunkat. Én próbáltam a húst fűszerezni, de rá kellett jönnöm, hogy teljesen fölösleges, a házi malachús csak sót igényel, minden más csak elrontja.
Jól jöhet egy asaderó – azaz sütő –, amelynek vasrácsát egy csigával lehet felhúzni és leengedni, de ennek híján egy sima vasrács is megteszi, pár téglával aládúcolva. A rácsot barátom félbevágott narancsokkal sikálta tisztára, persze erre otthon lehet, hogy inkább egy szivacsot érdemes használni, mivel nem hordják talicskaszámra odahaza a narancsot a szemétdombra, míg itt igen.A tűzrakásnál tanultam egy jó kis fortélyt – a faszén meggyújtása számomra mindig egy kínszenvedés volt, leszámítva néhány kifinomult technikát képviselő grillsütőt, ám Blasido erre is tudta a megoldást.
A szénrakás közepére WC-papírból tölcsért állított, körülbelül fél deci napraforgóolajjal a közepén. A tölcsér szélét meggyújtotta, majd az egészet körberakta széndarabokkal.
A gyújtós tette a dolgát, és olyan 20 perc alatt fehéren izzott a közel 10 kiló faszén a nélkül, hogy akár egy gallyat tettünk volna a tűzre. Amikor a lángok alábbhagytak, jöttek a kolbászok és a legalább 250–400 grammos malacdarabok, melyeket lassú tűzön aranybarnára sütöttünk, egy jó fél-háromnegyed óra alatt.
A húshoz bab- és káposztasalátát ettünk, és persze az elmaradhatatlan főtt mandiókát, mert nélküle a paraguayito számára nem ebéd az ebéd. Semmi hókuszpókusz vagy fortély: jó minőségű alapanyag, némi türelem, egy Blasido és pár liter hideg sör volt a recept. A végeredményről pedig a mellékelt képek minden szónál többet mondanak.
