A gyerekek, amikor a kakaóbabot kiszedik a termésből és kirakják száradni, általában leszopogatják ezt a masszát (a helyükben én is ezt tenném, kifejezetten finom, máskülönben meg kárba veszne). Ennek apropóján elgondolkodtam azon, hogy minél organikusabb és fair trade-ebb egy tábla csoki, annál valószínűbb, hogy az alapanyagául szolgáló kakaóbabok közül egyik-másik megfordult egy indián kisgyerek szájában.
A gyerekek amúgy tüneményesek voltak. Fociztunk egy lyukas focilabdával, megkergettük a pulykákat, játszottunk körjátékokat. Spanyolul nem nagyon tudtak még, viszont megtanítottak pár szóra maja nyelven (pontosabban a q’eqchi’ dialektusban). A többségét sajnos már elfelejtettem, de arra még emlékszem, hogy a jó napot úgy van, hogy masala chol, a köszönöm pedig bantiosh. Ahogy ott szórakoztunk az udvaron mindenféle hülyeséggel, még az első napon, nem bírtam magammal, és megkérdeztem Enriquét, hogy esetleg csinálhatnék-e róluk néhány fotót. Arra ugyanis minden szöveg felhívta a figyelmemet, a Lonely Planettől az EcoQuetzal egyesület brossúrájáig, hogy a maják nagyon nem szeretik, ha fotózzák őket: sértésnek veszik, vagy fenyegetésnek, és a turista könnyen bajba keveredhet.
Nem zárom ki, hogy vannak ilyen maják is, de a Macz családra Rokjá Pomtilában egy szó sem igaz ebből. Kifejezetten izgalomba jöttek, különösen a nagyobbik, tizenhárom körüli fiú. Boldogan pózoltak, sőt, elkérték Sahartól és tőlem a fényképezőgépeinket, és elkezdték fotózni egymást. Zseniális képek születtek, amiket saját magukról csináltak, a kedvenceim mégis azok, amiket aközben készítettem róluk, hogy teljesen belefeledkeztek egymás fényképezésébe. A végén kifejezetten megkértek, hogy csináljak egy csoportképet a családról, hogy majd ha megnőnek a gyerekek, akkor legyen egy emlékük arról, hogy milyenek voltak régen. Amikor viszont beálltak a képhez, akkor az addigi viháncolás abbamaradt: hirtelen mindenki borzasztó komoly arcot vágott, sőt, az egyik kislány, aki épp bárányhimlős volt, nem is akart rajta lenni a fotón, mert hogy ő most „csúnya” – annak ellenére, hogy addig egyáltalán nem zavarta, hogy vagy én, vagy a bátyja fél méterről fényképezzük, miközben ugrabugrál. Végül elkezdtem vicces hülyeségeket mondani és pulykahangot imitálni, amin végre elnevették magukat, és a fotó elkészült. Már itthon, Pesten kinyomtattam és lelamináltam a képet, és elküldtem postán az EcoQuetzal címére – remélem, előbb-utóbb eljut hozzájuk.
Nagyon nehezünkre esett elbúcsúzni a Macz családtól. Azt hiszem, amennyire autentikus lehet egy ilyen háromnapos megmártózás a maja indiánok hétköznapjaiban, ez épp annyira autentikusra sikerült. Nem volt semmi mű-indiánkodás és füstölős-tollas hókuszpókusz: egyszerű, szívélyes, puritán embereket láttunk, akik gyertyával világítanak és a saját kertjükben növő babot és kukoricát eszik. Végtelenül közhelyes dolog lenne azon elmélkedni, hogy vajon boldogabban élnének-e, ha lenne tévéjük és internetük: talán igen, talán nem. Az viszont, ha a kardamomért egy kicsit több pénzt kapnának, valószínűleg jó lenne nekik, de ebben sem vagyok teljesen biztos.
Egészségesek, mert tudják, hogy melyik növény mit gyógyít. Van mit enniük, és nem kiszolgáltatottak, hanem a saját földjükből élnek, még akkor is, ha a haszon nagy részét egy kereskedő teszi zsebre. Aki ennél többre vágyik, annak sajnos el kell költöznie a faluból, de attól még maga a falu nem egy élhetetlen hely, sőt.