Egy olyan faluba jutottam el, mélyen a dzsungelben, ahol kizárólag maja indiánok laktak, maja nyelven beszéltek, nem volt se vezetékes víz, se villany az egész faluban, és a legközelebbi városba öt óra alatt ért be a naponta egyszer közlekedő kisbusz. Egy nyolc gyerekes család házában laktam, elkísértem őket kakaót szüretelni, együtt gyúrtuk a tortillának való tésztát, és egy lyukas focilabdával egyérintőztünk a fészer és a papayafák között.
Latin-Amerikában egyre népszerűbb a közösségi turizmus (community tourism vagy homestay), vagyis hogy a turista nem egy hostelben száll meg, hanem egy helyi családnál. A házukban alszik, ugyanazt eszi, amit ők, és a végén nekik fizet. Peruban ez a dolog kicsit sántított, az indián család a túraszervezőtől kapta a pénzt, Guatemalában viszont személyesen számoltam le a három napi szállásért és kajáért a 4000 forint értékű guatemalai quetzalt a családfő, Enrique Macz kezébe, úgyhogy a pénz valóban azokhoz került, akik megdolgoztak érte.
A napi egy, menetrendszerinti kisbusz felvegyett engem és egy izraeli lányt, Sahart, aki szintén Rokjá Pomtilába készült. Átlagosan hetente egy-két turista kíváncsi a maja falura, így a visongó gyerekek, sőt, gyakorlatilag az egész falu lakossága számára nagy esemény, ha megjelenik egy külföldi, és azáltal, hogy ketten voltunk, a helyiek bámészkodó figyelmének csak a fele nehezedett rám. Ráadásul Sahar sokkal könnyebben megtalálta a közös hangot a kisgyerekekkel, mint én, úgyhogy egy órával azután, hogy az öt órás zötykölődésnek vége lett és kiszálltunk Rokjá Pomtilában, már visítva fogócskáztunk a Macz család gyerekeivel (és pulykáival) a házuk mögötti susnyásban.
Abba, hogy éppen hozzájuk kerültünk, és nem másik családhoz, nem volt beleszólásunk. A falu összes olyan családja, amelyik vállalja, hogy fogadja a turistákat, fel van írva egy listára, és ha jön valaki, akkor mindig a listán soron következő családhoz kerül, hogy mindenki egyformán részesüljön a bevételből. Van egy másik lista is, ezen az szerepel, hogy mi mennyibe kerül: étkezés ennyi, szállás annyi, ezt a turista az elején aláírja, a végén elszámolnak, és így nincs félreértés vagy lehúzás. A szállás nagyon puritán volt, két ágy egy teljesen üres, ablaktalan szobában, egy deszkából épült házban. A kajában sem volt semmi furfang: tortilla, főtt bab, rizs. De, akárcsak Peruban, itt is együtt ettem a családdal, ugyanazt, amit ők, és ugyanolyan szobában aludtam, mint amilyenben ők, úgyhogy az üzenet nagyon tiszta volt: mi így élünk, ha erre voltál kíváncsi, akkor tessék.
A családfő és a három iskolás korú gyerek jól beszélt spanyolul, az asszony és a kisebb gyerekek viszont alig-alig. A döngölt padlós konyhában zajlott az élet, az anya és a nagylányok egy vaslap alatt tüzet raktak, összetörték mozsárban a kukoricát, összekeverték vízzel, tortillákat formáztak és a vaslapon kisütötték. Közben a legkisebb, másfél éves gyerek a földön mászkált négykézláb néhány kutya társaságában, a négy-öt éves kisfiúk összevissza rohangáltak a konyhában és az udvaron, az apa és a nagyfiú pedig fogta a machetét és elment dolgozni a földjükre. Ahogy később Enrique, a családfő elmondta, tizenöt évig dolgozott napszámosként, mire annyi pénze lett, hogy saját földterületet vegyen, egy körülbelül harminc hektáros irtást a dzsungelben. Kakaót és kardamomot termeszt rajta, és csak motorcsónakkal tudja megközelíteni, mert a folyó túloldalán van, híd pedig nincs.
A Rokjá Pomtilá mellett hömpölygő Ik’bolay folyó különlegessége, hogy néhány kilométert a föld alatt tesz meg. Felmentünk csónakkal odáig, ahol újra előbukkan: gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy hegyi forrás megszorozva egymillióval: minden kő alól, minden fa tövéből zubog ki a víz, és egy tíz méter széles folyóvá áll össze. Utána elmentünk megnézni a kardamomföldet. Az, hogy Guatemalában kardamomot termesztenek, egy furcsa globalizációs csavarnak köszönhető: az eredetileg Indiában őshonos növénynek, amit főleg a közel-keleti és dél-ázsiai konyha használ, szubtrópusi klímára és sok esőre van szüksége, továbbá nagyon munkaigényes. Az indiai földművesek alaposan megkérik az árát, úgyhogy élelmes libanoni kereskedők elterjesztették a növényt Guatemalában, ahol a helyiek nem tudták, hogy a világ harmadik legdrágább fűszernövényéről van szó. Enrique körülbelül 500 forintnyi quetzalt kap egy kilóért, míg Magyarországon 20 gramm kerül ennyibe. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez nem zavarja-e, csak legyintett: havonta egyszer jön a libanoni kereskedő, mondta, fizet amennyit fizet, abból épp meg tudnak élni, a többi pedig már a kereskedő dolga. (folyt.)