Hódít a hajmeresztően mocskos szájú, értéket nem képviselő reggaeton, és árad a kommersz nyáltenger. Ha a szöveg éppen nem a különböző testnyílások és egyéb kiegészítők extrém használatáról szól, akkor szinte biztos, hogy a roppantul romantikus – két mondatnál nem hosszabb szöveget – feltétlenül egy yachton vagy Ferrariban vernyogja a jól szabott öltönyben feszítő hősszerelmes pacsirta.
Nem volt kétségem afelől, hogy a mainstream media Latin-Amerikában is ugyanazt a minőséget nem vagy csak alig képviselő műanyag zenét ontja, mint Európában, de a Billboard Latin Music Awards minden elképzelésemet alulmúlta. A Billboard szerint nincsen új a nap alatt a latin zenében közel tíz éve. Minő meglepetés, Shakira az év énekesnője, Enrique Iglesias pedig az év turnézó előadója. Don Omar, Prince Royce és a slágerével a gázolajat népszerűsítő Dadee Yankee szintén taroltak.
Az elmúlt pár évben a rosszból szépfiúvá avanzsált Don Omar, Tabooja – az év latin dala – nem több, mint a kilencvenes évek elején Magyarországon is hódító Lambada harmatgyenge remixe. Azon, hogy a Danza Kuduro – a brazil Lucenzo közreműködésével – pusztán két pojáca magamutogatása egy yachton néhány telt keblű latin szépségtől övezve, már meg sem lepődtem. Félreértés ne essék, nem kizárólag a társadalmilag fontos témák és a költői szövegek mellett teszem le a voksom, és az önjelölt erkölcscsősz-stigmát se szívesen viselném. Inkább arról van szó, hogy aggasztónak tartom azt a jelenséget, ahogy a tömegmédia átalakítja, uniformizálja a latin-amerikai zenét. E folyamat során pont azok a egyedi jegyek tűnnek el, amelyek különlegessé és egyedivé teszik ezt a kultúrterméket.
Nem túl szakmai, de szemléletes példa szegény Shakira esete, aki ugyan betört a nemzetközi zenei piacra, de az idők során kiszőkült, spanyol helyett angol nyelven kezdett énekelni, és jó pár kilót is le kellett adnia. Egy szó,mint száz, meg lett fosztva kolumbiai identitásától, nyelvétől, és természetes fizikai jegyeitől.
Éles ellentétben a Billboard dobogósainak dübörgő reggaetonjával és a fővárosok menő, Európát majmoló diszkóival, a vidéki Latin-Amerika apró falvainak ünnepségein még mindig a hagyományos ritmusok uralják a táncparkettet.
Paraguayban, az Asuncionba szakadt piperkőcök ugyan öltönyben és nyakkendőben térnek vissza a családi fészekbe, ott felvont orral szürcsölik az argentin import vörösbort, és világgá kürtölik megvetésüket a cachaka pirú, azaz a cumbia felé, ám három-négy pohárka után kivetkőznek magukból, és gyöngyöző homlokkal ropják reggelig a retrocumbiát.
A cumbia mint könnyűzenei műfaj az 1940-es években terjedt el az Újvilágban. Mint sok más hagyományos népzene, a cumbia is az afrikai, indián és spanyol hatások nászából született. Az ősi formájában instrumentális muzsika furulyák, dudák, ütős és húros hangszerekre épült, később a tangóharmonika, a gitár és a modern ütősök is helyet kaptak az együttesekben. A négynegyedes vagy kétkettedes ütemeket a harmincas évektől kíséri szöveg. A strófák
nem bonyolultak, ám igen szellemesen és ízlésesen, metaforákban tálalják a hétköznapi élet örömeit vagy éppen gondjait. A napjainkban divatos “ki mit hova tesz be” szövegek helyett esetleg egy buszsofőr énekel arról, hogy a barátnője álmában busszá változott, és most sehogy sem sikerült beindítania a csökönyös járművet, egy csapongó dalnok a feleségéhez címez
ódát, hogy miért is veti szemére a dáridózást, hiszen annak idején duhajnak is szerette és így tovább.
A negyvenes-ötvenes évek cumbiáját kicsit lenézik, kicsit kinevetik, ám a végén minden fiesta fontos kelléke Paraguayban a cachaka pirú, Chilében a cumbia chilena, Argentínában a cumbia villera, Kolumbiában a cienaguera vagy az érzelmesebb vallenato. A hetvenéves nagymamától a tizenkét éves kislányig mindenki ismeri ezeket a dalokat.
Vicces, amikor a tuningolt dzsipek hatalmas hangfalaiból a virgonc kakaskáról szóló dalok zengenek, és a sofőr – egy baseballsapkás igen nehéz fiú – cincogó egérhangon kíséri a kórust, angyali mosollyal az arcán. Cumbia szól mosáshoz az udvaron, cumbiát hallgatunk a buszon, cumbiákkal hódítjuk meg a barátnőnket, ez szól esküvőnkön, és cumbiát táncolunk nagypapaként, amikor már más úgysem menne – foglalta össze Don Edgar barátom.
A világszerte legismertebb cumbia talán a Nescafé híres reklámmelódiája, a La Colegiala, mely a Rodolfo y su Tipica együttes munkáját dicséri. A műfaj jeles előadói szinte márkanevet képviselnek. Az érzelmes Bronco, a kétértelmű
szövegeiről híres Lizandro Meza, a több évtizede koncertező Sonora Dinamita vagy az apró Antonio Hernández mester hatalmas harmonikájával mind a mai napig a nép hangján szólnak a néphez, életben tartva a latin kultúra egy igen élénk színfoltját.
{music}media/audio6{/music}