Várakozás közben bőven volt időm megfigyelni a paraguayiak veleszületett képességét a törvények, és szabályok kreatív értelmezésére. A beutazókat az ellenőrző ablakhoz kísérő tiszt gondosan kiválogatta kisgyerekekkel sorban álló anyukákat, és a diplomata kapuhoz kísérte őket, ahol perceken belül átestek az ellenőrzésen, megkímélve őket a 30 fokos hőségben való sorban állástól. Amikor egy koreai úr mögöttem, megjegyzem tökéletes spanyolsággal, nehezményezte a bánásmódot, és követelte, hogy őt is engedjék előre, a tiszt, egy körülbelül kétszáz fogat villantó mosollyal közölte: ” majd ha ön is ennyi gyerekkel jön, magát is átengedem”.
Már egy sima európai út során is számol az ember a csomagok elvesztésének lehetőségével, így nem lepett volna meg, ha egy hátizsák vagy bőrönd véletlenül Szingapúrban kötött volna ki, pláne, hogy São Paulóban a légitársaság munkatársai egy jó ötperces vita után sem tudták egymást között eldönteni, hogy a csomagjaim Asunciónba mennek-e vagy már Párizsban elvesztek. De minek is előre aggódni? Klisének hangzik, de sehol sem helytállóbb ez a kijelentés, mint Latin Amerikában. Mire túl jutottam az ellenőrzéséken, az összes csomagom a futószalagon várta, hogy ismét együtt folytassuk utunkat.
Kilépve a tranzitból, az érkező utasokat váró tömegben próbáltam egy ismerős arcot felfedezni, vagy egy papírt a nevemmel, de sajnos, nem jártam szerencsével. Amikor éppen kezdtem volna elkeseredni, egy villogó fehér fogú, szeplős leányzón akadt meg a tekintetem, akinek az ajkairól, ha bizonytalanul is, de a Morton…Márton…Martin szót véltem leolvasni. Leírhatatlan boldogság…mégis várnak rám!
A lány, összetéveszthetetlen spanyol félszigeti akcentussal Rebacaként mutatkozott be, önkéntesként érkezett Zaragozából, és egy vízgazdálkodással foglalkozó projekten dolgozott. Mellette várt Inés, a Puente Sur asuncióni koordinátora, és Andy, egy joviális külker hallgató, aki aznap, pusztán szívességből, egész nap furikázott fel s alá Asunciónban.
Andytől kaptam az első, és talán legfontosabb jó tanácsokat a paraguayi tartózkodással kapcsolatban. Miután olyan nyolcvan kilométer per órás sebességgel átvágtunk legalább öt zebrán, Andy hátrafordult hozzám – eközben kikerültünk egy kamiont – dudált egyet, mivel éppen jobbkezes utca jött, és közölte hogy:
“Martin Paraguayban a gyalogosnak nincsenek jogai, soha, de soha ne várd el senkitől, hogy nem gázol el a zebrán”
Tanácsa azóta többször is életet mentett, mert az asuncioni közlekedésben farkastörvények uralkodnak, egyszóval, ha át akarsz kelni az úttesten, fuss az életedért.