Azon a szürke reggelen az irodában megkaptam a Latimo Magyar–Latin-Amerikai Egyesülethez érkezett kérést, ha jól emlékszem, fel sem merült bennem, hogy válaszokat keressek. Valahogy minden egyértelmű volt, mennem kell. A kérés a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesülettől érkezett – hónapok óta kerestek valakit, aki elmenne Paraguayba egy ifjúsági csereprogram keretében. (lsd: Fekete Sereg – a fiatalok önként segítenek című anyagunk). Hiába volt adott a lehetőség, hogy valaki hét hónapot Paraguayban töltsön európai önkéntesként, szállás, étkezés fizetve – az útiköltségek tíz százalékát kellett csak állni, nem akadt egy árva jelentkező sem. De lehet, hogy rám vártak?
Évek óta szerettem volna Latin Amerikába utazni, a Río Bravotól Patagóniáig, bárhová szívesen mentem volna, de az a tény, hogy a program társadalmi szerepvállalása is hasznos és kedvemre való, illetve, hogy hét hónapot lehet Paraguayban tölteni, a legszebb álmaimat is felülmúlta. Az egyesületnek szüksége volt egy önkéntesre, nekem pedig szükségem volt Latin Amerikára, így nem volt nehéz közös nevezőre jutnunk A lehető leggyorsabban visszaírtam Kandikó Ritának, a Fekete Sereg elnökének, hogy szeretnék részt venni a programban. A Latimo Egyesület pedig bíztatást, támogatást ajánlott a tervhez – én lehetek a latin-amerikai kapcsolataink első hírnöke. S mindenről írok – egy szerkesztőtől kevesebb nem is várható el.
Roberto Marcet, a paraguayi fogadó szervezet vezetőjének kedvező válaszát követően pedig már csak holmi apró cseprő részleteket kellett elrendezni.
Az ember azt hinné, hogy több mint fél évre egy másik kontinensre költözni nagy rákészüléssel jár; én nem láttam bonyolultabbnak, mint egy két hetes európai vakáció megszervezését. A repülőjegyek drágák voltak, leginkább amikor kiderült, hogy a Malév csődbe ment, és vele együtt elszállni látszott a Budapest- Párizs útvonal is. Szerencsére egy jó barátunk segítségével időben sikerült orvosolni a problémát.
Oh, igen, ugyan a védőoltások nem kötelezőek, mindenképpen érdemes Hepatitis A és B, sárgaláz, tetanusz és tífusz ellen beoltatnunk magunkat – javasolta mindenki. Így egész nyugodtan ehetek mindenféle bizalomgerjesztő dolgokat a piacokon, és akár még WC-re is elmehetek, ha a szükség úgy hozná. Meggyőztek.
Minden készen állt az útra, eljött az indulás napja: búcsú a családtól, barátoktól, repülés Párizs felé, a francia fővárosból pedig irány São Paulo.
Brazíliában az ember kilép a repülő ajtaján, és mintha a Rudas Fürdő hőlégkamrájába csöppenne. Hőség és 80 százalék körüli páratartalom. Pillanatok alatt fölösleges a kabát, a sál pedig egyenesen nevetségessé válik.
A repülőtéren keveredett a brazíliai portugál dallamos csengése az Ecuadorba vagy Peruba igyekvő utasok pergő spanyoljával. Indián anyukák a gyerkőceikkel próbáltak aludni egy-egy sarokban, a fekete és a tejeskávé minden árnyalatában pompázó takarítónénik pedig tologatták ráérősen a felmosórongyokat a reptér folyosóin, kerülgetve a csilingelő aranyláncok alatt roskadozó, jellemzően sápadtabb arcú señorákat.
Az első meglepetés az TAM asuncioni járatának várójában ért. A guaraní vonások helyett szinte csak japán, dél-kóreai és német arcokkal találkoztam. Kiderült, hogy Paraguayban népes ázsiai és német kolónia él, az utóbbiak a múlt század 20-as éveiben érkeztek a dél amerikai országba.
A második alkalommal rögtön a beszállás után maradt tátva a szám. Nem meglepő, hogy a légikisasszonyok igen szemre való teremtések, de semmi sem hasonlítható a paraguayi hölgyek bájaihoz, ahogy azt már a híres konkvisztádorok is megállapították. Alejo García y Juan de Salazar írnokai ódákat zengtek a guaraní hölgyek szépségéről, és igazat kell, hogy adjak nekik. Mintha a São Paulo-Asunción járaton a paraguayi szépségverseny döntőseit vonultatta volna fel a légitársaság.
Két és fél órás repülő út után a kis Airbus finoman huppant a Silvio Pettirossi repülőtér vörös homokkal és dús zöld vegetációval övezett betonjára, Teta Paraguay termékeny földjére. Bámultam a tájat a gép ablakából: az elkövetkező hét hónapban ez lesz az otthonom.