Viszont sajnos a rapanuik nem úgy gondoltak magukra, mint egyetlen közösségre, hanem körülbelül 20 különböző törzset alkottak, amelyek hol békében éltek egymás mellett, hol pedig háborúztak egymással. A háborúk és a rivalizálás miatt nem létezett egy olyan főhatalom (a madárember valószínűleg nem volt illetékes ilyen kérdésekben), amely azt mondhatta volna: itt és most álljunk meg, ne vágjunk ki több fát, és családonként csak két gyereket vállaljunk, különben végünk. A Húsvét-sziget épp azért lett ilyen erős metafora a világ sorsán aggódó tudósok körében, mert kicsiben modellezi azt, hogy egy zárt ökoszisztémát hogyan tudnak túlnépesíteni, túlhasználni és tönkretenni a lakói, ha nem bírnak megállapodni egymással. Sajnos még egy ilyen erős metafora sem elég ahhoz, hogy a nemzetközi klímacsúcsok döntéshozóit jobb belátásra bírja, pedig lenne mit tanulnunk a történetből.
Sovány vigasz a környezetért aggódó mai emberek számára, hogy az ökológiai katasztrófa után is van élet, legfeljebb nem azok számára, akik előidézték. Állítólag a Csernobil környéki lezárt zónát is gyönyörűen visszahódította a természet, élelmes utazási irodák már szervezik is oda a túrákat. A Húsvét-szigeten is vannak már fák, bár többségüket az erózió megállítására a chilei kormány telepítette oda, és azon kívül, hogy a gyökereik megkötik a földet, nem sok hasznuk van az ott lakók számára – gyümölcsöt nem adnak, a banánon kívül mindent Chiléből kell hozni repülővel, emiatt a Húsvét-szigeti kisboltokban horribilisek az árak. Ivóvízzel is tankhajók látják el a szigetet, mert nincsenek rajta patakok, csak két kihűlt vulkán kráterében gyűlik össze az esővíz (erről nem a rapanuik tehetnek, mindig is így volt), viszont amióta a vulkánokat a Rapa Nui Nemzeti Parkhoz csatolták, a rapanuik többé nem járhatnak oda vízért.
Apropó, nemzeti park. A sziget 45%-a áll nemzeti parki védettség alatt, és a Világörökség részét képezi, amivel a szigetlakóknak nincs is semmi bajuk, a maradék 55% egyharmada viszont még mindig idegen (chilei) állami- és magántulajdonban van. A rapanuik azt szeretnék elérni, hogy a továbbra is jelentős méretű, birkatenyésztésre használt földeket parcellázzák fel, és osszák szét a földdel nem rendelkező szigetlakók között. Az erkölcsi kárpótláson felül a parcellázásnak konkrét ökológiai következményei is vannak: míg a birkatenyésztésre használt földeken csak elvétve nő egy-két fa, a magántulajdonban álló kertekben a rapanuik szorgalma csodákra volt képes. A kopár legelőktől néhány méterre, a sziget egyetlen településén, Hanga Roában a banán- és pálmafák alatt gondosan megművelt veteményeskertek váltakoznak hatalmas leanderbokrokkal és más, trópusi virágokkal. Úgy tűnik tehát, hogy az emberi munka, ha az eredeti körülményeket visszaállítani nem is tudja, újra fel tudja virágoztatni (szó szerint) a letarolt tájat. Ehhez viszont, tetszik vagy sem, a magántulajdon ösztönző erejére van szükség, mert senki sem ültet szívesen banánt másnak a földjén.
A Húsvét-sziget tehát, ha lassan is, de magára talált, a története ugyanakkor nagyon tanulságos a mai ember számára is. A Rano Ranaku vulkán lejtőjén, a kidőlt, félbehagyott moaik között kószálva arra gondoltam: utólag könnyű okosnak lenni, és összefoglalni azt, hogy mitől omlott össze egy civilizáció. Csak menet közben látni a veszélyeket és elkerülni azokat, az ne lenne olyan nehéz.
A szerző további írásait a http://clandestino.blog.hu oldalon olvashatják.