Ahhoz tehát, hogy a karnevál igazán fontos ünnep legyen, a következők kellenek: merev társadalmi struktúrák, álszent morál és bonyolult viselkedési kódexek. Nem csoda, hogy épp Latin-Amerikában lett a legfontosabb.
Egy igazán különleges karneválon jártam egy évvel ezelőtt a mexikói Huejotzingóban, Mexikóvárostól hetven kilométerre délkeletre. A mexikói folklór olyan végtelenül és felfoghatatlanul gazdag, hogy egy olyan egészen extra, a fantáziától és kreativitástól épp hogy csak szét nem durranó esemény, mint a huejotzingói karnevál, észrevétlenül elsikkad a száz másik, nagyobb vagy híresebb között. A körülbelül 2000 fős faluban talán mi – egy brazil és egy koreai lány, meg én – voltunk az egyedüli külföldiek, belföldi turista volt ugyan szép számmal, de az egész esemény végtelenül lokális és autentikus volt. Két órával a hivatalos kezdés előtt érkeztünk, és egy lélek nem volt az utcákon – úgy tűnt, mintha eltévesztettük volna a falut, és nem is lenne egyáltalán semmilyen karnevál. Mexikói barátom, César ellenben, aki már járt ott az elmúlt években többször is, sejtelmesen mosolygott, és mindenkinek adott egy pár füldugót.
Délután három körül elkezdtek szállingózni a jelmezesek. Szakállas, kalapos, álarcos emberek igyekeztek a falu szélére, ahonnan a felvonulás indult, mi is ott találtunk egy kis teret, ahonnan jól látszott minden, és még sört is lehetett kapni egy kisasztalról, lavór vízből. Fél négykor iszonyatos durrogtatás vette kezdetét, szinte minden jelmezesnél volt egy puska, amibe puskaport és fojtást tömött, aztán elsütötte. Egy perc volt megtömni a puskát, volt vagy ezer jelmezes, ez elvben másodpercenként tizenhat durranást jelent. Ennyi azért nem volt, mindenesetre folyamatosan ropogtak a puskák közel és távol, úgyhogy beraktuk a füldugót.
Elindult a felvonulás, és kezdett körvonalazódni, hogy összesen körülbelül öt különböző jelmez-csoport van. A durrogtatást túlkiabálva César elmagyarázta, hogy a falu indiánjait besorozták a franciák elleni harcban (1862-1867), és a döntő csata itt, a környéken zajlott, az indiánokban tehát mély nyomot hagytak a háborús élmények, és egy bő évtizeddel később a karneválon elkezdtek a katonai uniformisoknak megfelelő jelmezekbe öltözni és újra lejátszani a háborút.
A dolgok persze egy kicsit összekavarodtak: nem csak franciák és mexikóiak jelentek meg a karneválon. Először is, a francia intervenciós hadseregben voltak észak-afrikai zsoldosok, akiket a helyiek egyszerűen csak „töröknek” hívtak, annak ellenére, hogy a legtöbbjük Egyiptomból és Szudánból érkezett. Az ő szőrmekucsmájuk, nagy szakálluk és pipájuk élénken megmaradt az indiánok emlékezetében – az már kérdéses, hogy az évek során miért és hogyan került a török-jelmezekre napszemüveg.
A huejotzingói karnevál további érdekessége, hogy van két másik csoport, akik nem feleltethetők meg egyértelműen az 1860-as években egymással harcoló egyenruhás alakulatoknak. Az egyik a zapadores, akik törökös ruhában vannak, de mexikói nemzeti színekkel. A másik a zacapoaxtlas, akik indiánok, és a mexikóiak mellett harcolnak, de tőlük élesen elkülönülő csapatot alkotnak. Ráadásul, hogy teljes legyen a zűrzavar, az egyes csoportokon belül vannak bizonyos hierarchikus különbségek, ami mondjuk a franciák esetében jól látható, mert nagyjából az eredeti francia egyenruha-jelzéseket követi (vállpaszomány, bonaparte-kalap a tiszteken, csákó a közlegényeken), de hogy mondjuk a zacapoaxtlas csoportban ki kicsoda, azt csak nagyon sok év karneválozás után tudnám megmondani. Ezen felül voltak mazsorett-csoportok is a tömegben, és rengeteg rezesbanda, akik folyamatosan nyomtak egy sor ismétlésekkel teli, transzba ejtő indulót.
Már ment egy ideje a felvonulás, amikor egy pár „török” elkezdett integetni, hogy álljunk be közéjük. Nem kellett nagyon erőszakoskodniuk, azonnal beálltunk, és vonultunk velük az úttesten, ittunk a tequilájukból, és azt is hagyták, hogy lőjünk a puskájukkal. Egészen addig nem volt semmi baj, amíg ki nem értünk a főtérre, ahol egy tribünön ott ült a polgármester, a plébános és a többi potentát, és a rendőröknek feltűnt, hogy a sok jelmezes felvonuló között ott egy tízfős turistacsoport is. Ekkor kiszedtek minket, udvariasan, de határozottan (és géppisztollyal a kezükben, ahogy az a mexikói rendőrségnél szokás), amit legfőképpen azért sajnáltunk, mert a törökök már beígérték, hogy a felvonulás után meghívnak minket vacsorázni.
A főteret hátulról megkerülve a túloldalon aztán megint becsatlakoztunk a menetbe, ezúttal egy csapat „francia” közé. Ami a törökökkel nem sikerült, az velük igen: a falu szélén, egy kis utcában szétszéledt a menet, az előttünk menő (talán zapador) csoport elkanyarodott balra, mi meg a franciákkal jobbra. Már elő volt készítve az asztal az utcán, volt egy rezesbanda is, kaptunk levest,chilaquilest és sört. Kezdődött az utcabál, a további durrogtatás (néhány francia és zapador csak úgy, l’art pour l’art elkezdett lövöldözni egymásra, bár aznap csak felvonulás volt, a „csata” két nappal később volt esedékes). Bőséggel fogyott a tequila és a sör, és egy idő után a francia hadsereg kezdett úgy kinézni, mint Dien Bien Phu után, csak nem a Viet Minh bánt el velük, hanem ők saját magukkal. Amikor a velünk levő lányokat már nagyon rángatták volna táncba az üveges szemű zuávok, akkor udvariasan elköszöntünk és leléptünk.
A huejotzingói karnevál fantasztikus volt, az egyik legkülönlegesebb dolog, amit Mexikóban láttam. És a legelképesztőbb tényleg az, hogy ez csak egy a sok száz karnevál, és a sok ezer hagyományos fesztivál közül, amit az országban tartanak. Mintha Magyarországon minden harmadik településen lenne busójárás, csak az egyikben kurucnak és labancnak öltözne a lakosság, a másikban Mátyás királynak és gyevi bírónak, a harmadikban meg Hétszűnyű Kapanyányimonyóknak és Csizmás Kandúrnak. És előtte hetekig varrnák a jelmezeket, főznék a dödöllét, közben meg innák a pálinkát és játék mordályokkal lövöldöznének egymásra.
Hát nem lenne csodálatos?