Nem volt kérdés számomra, jelentkezzek-e. Temérdek papírmunka és jelentkezési lap hegyek kitöltése után, egy januári reggelenkiderült, mehetek fél évre Asunciónba!
Bécsben található a legközelebbi konzulátus, ahol már az előzetes telefonos egyeztetés alkalmával tájékoztattak arról, hogy vízum beszerzése esetemben nem szükséges: turistaként 3 hónapot tölthetek egyhuzamban Paraguayban, ennek lejártakor, ha elhagyom az országot, és újra visszatérek, újabb 3 hónapot nyerek. Ez épp kapóra jött, hiszen a tanítási szünetekben amúgy is szerettem volna időt szentelni a környező országok megismerésére. De ne szaladjunk ennyire előre!
Mivel a szükséges oltásokat sem volt különösebb bravúr megszerezni, minden készen állt az induláshoz.
Paraguayról alapvetően kevés információ jut el a kontinensen kívülre, anyukám első kérdése például az „ugye, ott nem polgárháborúskodnak?” volt. A kézenfekvő köröket, mint paradicsomi tengerpartok, világhírű művészek, közismert focisták, ki is zárhatjuk, ha az országról informálódunk. Ha mégis vesszük a fáradságot, hogy megkapargassuk a felszínt, érdekes adatokra lelhetünk.
Körülbelül 6 millió ember él a Magyarországnál négyszer nagyobb területű országban. Ennek több mint 60%-át a Gran Chaco nevű, lényegében pampa foglalja el, ahol a lakosság kevesebb mint a 2%-a él. Cserébe az ország szarvasmarha-populációja meghaladja lakosainak számát.
Ugyan nem mindenható mutató, de beszédes, hogy az ország egy főre jutó GDP-je (PPP)¬¬¬ 5200 $, az európai átlag 31 676 $-hoz képest. (www.wikipedia.com).
Az ország jelenlegi elnöke egy volt püspök, aki pont a konzervatívok 60 éves regnálását törte meg a 2008-as elnökválasztáson – ebből is látszik, hogy az egyház Latin-Amerikában meglehetősen más jellegű társadalmi erő, mint Európában. Addigi tanulmányaimra való tekintettel volt fogalmam a régióról, de így is nehéz volt elképzelni, hogyan telhet majd 6 hónap ebben a megszokottnál merőben eltérő vidéken.
Ahogy leszállás közben egyre jobban kivehetővé váltak a tereptárgyak, a legszembetűnőbbek a városba vezető élénkvörös földutak voltak. A későbbiekben ezek kellemetlen velejáróit sokszor tapasztaltam. Úgy, mint az autó által kavart fullasztó porfelleget száraz időben, illetve az esős időben teljességgel járhatatlan sártengert.
A repülőgépből való kiszálláskor egyenesen fejbe vágott a párás 40 fokos hőség. Emiatt ugyan panaszkodik az ember, mert egész nap inni kényszerül és izzad, de a szíve mélyén ez egy cseppet sem zavarja, hisz kevés dolog adhat ennél autentikusabb Dél-Amerika-érzést. A repülőtéren a szokásos ital-parfüm bolt tökéletesen megfért a földön ücsörgő indián árussal.
Koordinátorom a megbeszéltek szerint várt rám. Először az egyetemre indultunk, amihez át kellett vágni az egész városon. A 2×2 sávos bekötőút mellett két, első találkozásra mindenképpen furcsa színfolt váltogatta egymást, úgy, mint a forgalommal szembe kóborló szarvasmarhák és a megtermett géppisztolyt lóbáló katonák. A forgalom meglehetősen kaotikus, a közlekedési lámpákat valamennyire tiszteletben tartják, de a KRESZ további vívmányait már nem alkalmazzák. Az is szembetűnő, hogy az autók és buszok jórészt régi modellek, és ontják magukból a füstöt. Az országban nem kötik műszaki vizsgához az autók használatát, ráadásul, mint kiderült, rengeteg az üzemi idejét kifutott, leselejtezett, Chiléből importált jármű. A főváros elsőre hatalmas külvárosnak tűnt, többségében kétemeletes, néhol kissé rozoga házakkal, műhelyekkel, boltocskákkal, melyek előtt gyerekek rohangáltak és felnőttek üldögéltek matét iszogatva – utóbbiról újdonsült ismerősöm még autóvezetés közben sem mondott le.
Az állami egyetem, az Universidad Nacional de Asunción campusa egészen más világ volt. Hatalmas, szépen rendben tartott zöld park, elszórtan kisebb téglaépületekkel, sportpályával, tangazdasággal, saját orvosi rendelővel, ráérősen sétáló fiatalokkal. Inkább hasonlított egy észak-amerikai egyetemre, semmint európai társaira. Közelebbről nézve persze nem voltak ennyire modernek az épületek, mindenesetre jó karban tartották őket. Később kiderült, a belső egyetemi hierarchia és szokások is igencsak archaikusnak és nehézkesnek hatnak a külső szemlélő számára. A kerti tóban tartott aligátorpár látványa végkép átformálta az addig kialakult egyetem-képemet.
Mire túlestünk a legfontosabb papírok kitöltésén, kísérőm már le is beszélte telefonon, hogy elvisz egy leendő évfolyamtársamhoz, aki majd segít szállást találni. A leányzó, akivel munkahelyén, egy autókereskedésben – helyi nevén elég megtévesztő „playan” – találkoztunk, közölte, hogy szó se lehet róla, hogy én egy hotelben szálljak meg, amíg megfelelő albérletet nem találunk. Egy teljes hónapig élvezhettem így családja vendégszeretetét, szülinapot és házassági évfordulót is ünnepeltünk együtt.
Az ott töltött félév tapasztalataira alapozva mindenkinek bátran ajánlom, töltsön hosszabb-rövidebb időt Latin-Amerikában. Remélem, erről beszámolóm további részeiben magam is meggyőzhetem az olvasót. (Hardy Dóra)
{youtube}wyxbF6x5aOE{/youtube}