„A hatvanas évek Amerikájában megjelent egy mûvész, aki ékszereivel vihart kavart. Ha egy Los Angeles-i társaságban valaki Kepenyes-amulettet viselt, a gyémántokra senki sem figyelt oda. Jacqueline Kennedy véletlenül tévedt be egy kis mexikói galériába, és nem tudott választani a furcsa nevû szobrász alkotásai közül. Megvásárolta az összeset”. (Arte y Cultura folyóirat, Mexikó)
Amikor 1956 őszén kinyíltak a hazai börtönajtók, a Csolnoki bányászmezőkről szabadult egy akkor 24 éves fiatalember. Öt évet töltött koholt vádakkal – illegális fegyverrejtegetésért – a rezsim celláiban. A szabadságra vágyott, és most már valóban fegyvert is fogott érte: hetekig a forradalmárok között harcolt.
– Amikor 56-ban kiszabadultam, én tényleg kész voltam arra, hogy kimenjek az életbe. A börtön nélkül ez aligha történhetett volna meg, talán később csak összetörtem volna – nyilatkozta Kepenyes Pál az interjúban.
Amikor vesztésre állt a forradalom ügye, Bécsbe ment, ahol elfogadta a francia kormány ösztöndíját és Párizs – valamint a hírnév – felé vette az útját. Egyetlen dolog maradt utána itthon: a csolnoki temetőben áll egy nagyméretű szobor, amely az 1954-es bányaomlás áldozatainak állít emléket. A monumentális méretű alkotás az akkor még raboskodó szobrásznövendék, Kepenyes Pál alkotása. A szobor előtt meg–megállnak a helybéliek, de 2008. tavaszán senki sem tudta megmondani, kinek az alkotásáról van szó és milyen alkalomból, milyen körülmények között készült az emlékmű.
Párizsban beiratkozott a L’Ecole Superieur de Beaux Arts-ra (Képzőmûvészeti Főiskola). A tanulás ideje alatt bejárta egész Európát és hihetetlen mohósággal ötvözte magába az itteni kultúrákat. Hosszabb időt töltött Németországban, Olaszországban, Belgiumban, Hollandiában és Spanyolországban. Mindenhol megkereste a helyi magyar emigrációs szervezeteket, de ezektől független, önálló utat választott. A franciaországi tanumányokat követően egy régi kép nem hagyta nyugodni: még a budapesti főiskolán kiadványokat látott a távoli Mexikóból és ezek nagy hatással voltak rá. Siqueiros és Tamayo művészete, a távoli ország színei, az állandó napsütés, az emberek bőrének a színe, az óriási távolságok. Tenger és a hegyek, a magasságok és mélységek – mondja. Ma is ilyen helyen él: a mesés Acapulcói öböl fölé emelkedik kôbôl, saját kézzel épített háza. Hálószobája ablakán negyven éve nincs üveg, legfeljebb szúnyogháló – így heverve ki az öt év hosszan tartó börtön hidegét, szorongató zártságát.
Acapulcói letelepedése idején, a Párizst és New Yorkot követő évekre tehető alkotói énjének teljes bizonyosság szerinti megtalálása, kiteljesedése. Az eltelt bő negyven év alatt Kepenyes a kortárs mexikói szobrászat legjelentősebb alkotói közé emelkedett, amit nem pusztán monumentális megbízatásai, de a legmagasabb szintű elismerések, köztük választott hazájának Becsületrendje is bizonyít.
Kepenyes Pál életének fontos állomásai:
Kondoroson született 1926-ban. Szarvasi gyermekévei után Orosházán járt iskolába, később az Iparművészeti Főiskolán tanult, majd két évig a Képzőművészeti Főiskolán. Az 51-ben koholt vádak alapján letartóztatták, 1956-os szabadulása után elhagyta az országot. Párizsban fejezte be a főiskolát, majd mexikói feleségével Acapulcóban telepedett le. Nemesfémből, többnyire bronz-réz ötvözetből, ezüstből, aranyból, drágakövekből készít kontinenseket, áramlatokat, korszakokat magába egyesítő, kirobbanó erejű, mégis egyéni, karakteres „Kepenyessé” formált alkotásokat.
Művészete egyszerre szép, energikus, míves megformáltságú. Kepenyes Pál ma Mexikó egyik vezető szobrásza, aki (az ötvenes évek francia riviérájához hasonló) a hatvanas években felfutó acapulcói konjunktúra, Hollywood filmsztárjait, Kalifornia gazdagjait az egzotikus tengerpartra csábító divatja nyomán, kiváló vevőkört tudhat a magáénak.
Manifiesto
Kijelentem, hogy élőlény vagyok
Egyszerre fiatal és öreg,
Szükségem van levegőre, élelemre.
Szeretek mindenkit.
Szeretem látni magam,
és azt akarom, hogy
lássanak.
Hiszek abban, amit csinálok
A művészet nem művészet,
hanem mágia, illúzió, vallás,
Hogy átjárjon az élet!
A hatása élő.
Akarom, hogy ítéljenek róla.
S ha már léteznek a gépek,
Hadd éljen tovább a kéz.
Létezzen mindig
az indivídum!
S ne létezzen halál. (Kepenyes Pál)
“A dolgok végén ott a Hatalmas alagút, világunk alatt van egy állomás, ahol a halál birodalma kezdődik – a Semmi – ahol az elkopott szerelmeknek vége, ahonnan felszáll a halálra ítélt utolsó nyüszítése és ahonnan ennek az öregséggel, izzadtsággal és vérrel borított férfi-gyerek-aggastyán lényű szobrásznak az állandó nosztalgiája ered”. (Kepenyes Pál)