Már megszokhattuk, hogy minden évet, évtizedet vagy éppen évszázadot valamilyen hangzatos névvel illessen a média. 2012-re azonban latin-amerikai viszonylatban semmilyen hangzatos jelzőt sem aggattak a firkászok, pedig bőven lenne miből válogatni, hiszen Latin-Amerika 2012-ben a spanyol hódítás óta talán legjobb évét élte.
Persze nem mindenki és nem mindenhol, de nagy általánosságban el lehet mondani hogy a régió kimozdult a holtpontról, és töretlen léptekkel megindult a fejlődés rögös útján.
Első helyen kiről másról szólhatnánk, mint az egyesek szemében megváltó, mások szemében ördögi Chávezről, akiről már amúgy is szinte mindent tudunk, elég annyi hozzá, hogy a vörös inges volt ejtőernyős olajtermelő országával számolni kell, pláne, amióta sikeresen felszámolta a szegénység nagy részét, és jó érzékkel elhelyezkedett a Mercosur keblén.
2012 és az azt megelőző évek kétség kívül növelték a régió politikai súlyát a nemzetközi porondon, köszönhetően nagyrészt a belpolitikai és gazdasági stabilitásnak. Brazília 2012-re a világ hatodik legnagyobb gazdaságává avanzsált, részben a sötétvörösnek kikiáltott Lula kormányzása alatt a gazdaság vérkeringésébe szociális programokkal bekapcsolt több mint 40 millió szegénynek és az oktatásba és fejlesztésbe ölt reál millióknak.
A Lulát követő Dilma Rousseff, akit sokan csak Lula helytartójaként vagy afféle beugró titkáraként tartottak számon, azért több egy egyszerű csinovnyiknál. A brazil elnökasszony által képviselt szociáldemokrata vonal éppen eléggé sokoldalú ahhoz, hogy tárgyalóképes legyen a mexikói PRI-vel és Enrique Peña Nieto kormányával, a bolivári Venezuelával, az őslakos elnök, Evo Morales energiában gazdag Bolíviájával, a nyersanyagra éhes kínaiakkal vagy az ódivatú gentlemant képviselő Európai Unióval.
Párhuzamosan Brazília vágtájával ott galoppozik Kolumbia is. A FARC-kal folyó béketárgyalások nyomán Bogotá végre úgy tűnik, hogy lerázhatja magáról a nem éppen dicső narkóállam címet, hogy a térség relatív stabil demokráciái közé tornássza fel magét. Juan Manuel Santos jó érzékkel tartja a jobb közép irányon országa kormányát. Közelebb Brazíliavároshoz mint Caracashoz, Kolumbia jó eséllyel pályázik a “nagy közvetítő” szerepére a kontinensen.
Közvetítőre pedig szükség lesz, ugyanis Latin-Amerika talán egy kicsit túlzottan is előreszaladt a gazdasági és a politikai integrációhoz vezető úton. Vagy talán inkább szétszaladt.
A brazil-argentin-venezuelai érdekek felett gyámkodó Mercosur mellett ott van a brazil óriás által életre hívott UNASUR, amelyre az elemzők az integrációs folyamatok bolygó hollandijaként tekintenek. Megint mások a szabadkereskedelmi egyezmények szekerét tolják, néhányan pedig az Andoki Közösségbe tömörülnek.
A gazdasági és politikai összefogás spanyol ajkú mágnesének szerepét valószínűleg Mexikó játszhatja majd. A hatalmas észak-amerikai ország a Csendes-óceáni Szövetség révén kínál alternatívát a brazil integrációs törekvésekre, egy hagyományos liberális gazdaságpolitikán alapuló együttműködési rendszer keretében.
És kiért-miért sír eközben Argentína? Latin-Amerika Európájának Cristina Fernándeze próbálkozik. Egyfelől Chávez módjára építi az antiimperializmust, egy kicsit államosít, néha pedig be-beszól az Egyesült Államoknak, miközben éppen azok a szakszervezetek húzzák szorosabbra a hurkot a peronista-cristinizmus nyakán, akik egykoron hatalomra segítették a volt montonerát. Az argentinok meg pityeregnek. Devizáért, alacsonyabb inflációért, magasabb foglalkoztatottságért, és ha ezt nem tudnák, akkor a Falkland-szigetekért is. Közben meg szétvernek néhány bevásárlóközpontot.
2012 tehát a politikai kísérletezés éve volt. Egy csipet neoliberalizmus itt, egy evőkanál szociáldemokrácia ott, meghintve indiánizmussal és chávizmussal, javuló gazdasági mutatókon tálalva, integráció mártásban. Hogy 2013-ban ebből mi sül ki, azt nehéz lenne megmondani. (elpais)