A munkások általában a bevásárló központokban, az uszodákban, a hivatalokban, a tenisz pályákon lévő illemhelyiségeket használták könnyítésre, de néha be kellett érniük a helyi vegetációval és a homokdűnékkel is. Szintén ugyanilyen gondokkal küszködtek a biztonsági őrök, akiknek az őrbódéjában gyakran nem volt WC. Ha pedig igen, azok használhatatlanok voltak, mivel egyszerűen nem lehetett őket lehúzni. Ez Dubaj több kerületében előfordult, voltak akik a városházára – bejegyzett időpontra (!) – jártak toalettre. Egyes munkahelyeken például WC-szüntet vezettek be, amelynek időtartama függött az illemhelytől való távolságától, s ez akár egy órás is lehetett.
Az egyik őr, akit pont akkor kaptak el, amikor egy bokorban guggolva végezte a dolgát, szellemesen megjegyezte: “Bár a toalettekre rohanó munkásokat nem szabadott volna beengednünk, de nagyon gyakran együtt éreztünk velük, hisz ugyanolyan gondokkal küszködtek mint mi. Ezért nem egyszer előfordult, hogy az őrségből néhányan a munkásokkal mentek a dolgukat végezni, s ha valami fejesek elkapták őket, akkor sikerült elrendezni az ügyet azzal, hogy eltévedtek és az őrök csak kikísérik őket.”