Kairóban ma a hagyományos, ám újratöltött egyiptomi ételeket készítő éttermek a legtrendibbek. Úgy és azt főznek ott, mint évszázadokkal ezelőtt, csak felturbózzák a tradicionális ételeket valami extrával. A friss eperlébe bazsalikomot raknak, a mangóba rozmaringot, a pitakenyeret céklával és spenóttal ízesítik-színesítik, és a sült batátát, aminek az íze a sült tökéhez hasonlít, kérheted ráolvasztott marshmallow-val, szentjánoskenyér-krémmel, datolyával vagy valami mással.
Másik helyen az egyik legegyiptomibb népi ételhez, a tésztából, lencséből, rizsből, csicseriborsóból, sülthagymából és fűszeres paradicsomszószból készült egytálhoz, a kosarihoz garnélarákot tesznek. Ezek fapados változata lépten-nyomon kapható utcai mozgóárusoknál. Ennek is legalább két és félezer éves hagyományai vannak: a feljegyzések szerint akkor Memphisben utcai lencseleves-árusok kínálták kiabálva a portékájukat. A középkori Kairóban pedig, ahol erdők híján sokaknak megfizethetetlen volt a tüzelőanyag, és így otthon nem tudtak konyhát vinni, sok ezer melegétel-árus kínálta szamárfogatokról a sültcsirkét vagy egyensúlyozta turbános fején a grillezett báránycombbal megrakott tálcákat.
Hagyomány ide vagy oda, a mai egyiptomi konyha nem tartozik a térség élvonalába: kevésbé kifinomult, mint mondjuk a libanoni vagy a szíriai. Reggelire, napközben a legnépszerűbb a lóbab, a fúl. Beáztatják, megfőzik, aztán villával szétnyomkodják, olívaolajjal, lime-mal, római köménnyel keverik – ezt többnyire ki-ki maga csinálja az asztalnál. Energiabomba. Mindig meleg pitakenyér jön mellé, meg többnyire tahina (szezámmagpüré), paradicsommal kevert fehér krémsajt, az iménti lóbabból sütött pogácsa (tameya-nak hívják), falafel, csicseriborsó citrommal és megint csak római köménnyel, meg rengeteg savanyított zöldség: sárga- és tarórépa, citrom, gyöngyhagyma.
Mindez a napközbeni szendvicsek alapja is, meg a nagy beszélgetések kísérőjeként felszolgált mezéé, vagyis falatkáké. És ugyanezt adják előételként is, kiegészítve fűszeres sült májjal, szőlőlevélbe csomagolt húsgombócokkal, sült húsgolyókkal, szárított, sózott, hajszálvékony szeletekre vágott hússal, meg töltött padlizsánnal, paradicsommal. Aki egy ilyen mezesor után képes még enni, az olyan tipikusan egyiptomi főételek közül választhat, mint a diószószban sütött csirke, vagy a delikatesznek számító sült galamb, töltve. Ezeken néhány grammnál több húst még soha nem találtam, pedig azt mondják: direkt visszanyesik a szárnyaikat, hogy a röpködéssel ne veszítsenek súlyt.
A hús többnyire bárány, ritkábban marha. Leggyakrabban kebabot sütnek, vagy ragut készítenek belőle. A gyerekek imádják a zselésre főzött, spenótszerű malokiát is, rizzsel, egy loccsantásnyi húslevessel: el nem tudom képzelni, miért. Az édességeknél a török közvetítéssel idekerült mézes-pisztáciás-mandulás, baklavaszerű sütemények fogynak a leggyorsabban, meg a grízből készült, és sziruppal meglocsolt, dióval-mandulával megszórt baszbusza.
Tipikusan egyiptomi desszert viszont az Um Ali, ami tulajdonképpen puding: tejben és tejszínben áztatnak sült tésztát, pisztáciát, diót, mandulát, mazsolát kevernek bele, megsütik és melegen tálalják. A neve azt jelenti: Ali anyja. Um Ali egy szultán első számú felesége volt, és amikor a férj meghalt, összeveszett a második feleséggel azon, hogy kinek a fia örökölje a trónt. A második feleség a maga oldalára állította a katonákat, így Ali anyjának nem volt könnyű dolga. De aztán megvesztegette riválisa szolgálólányait, és azok a saját papucsával verték agyon a fürdőben a második feleséget. Ennek az eseménynek az „örömére” készíttette el állítólag Um Ali a később róla elnevezett desszertet. Egy másik legenda szerint a Szuezi csatornát is építtető reformer alkirály, Iszmail kedive ír ágyasa, Miss O’Malley volt a névadó, aki rajongott ezért a pudingért.
Az étkezésekhez friss gyümölcslevet, mangót, epret, citromot, banánt, guavát kínálnak, meg persze teát, mentával, fahéjjal, gyömbérrel. A közhiedelemmel ellentétben jó egyiptomi sört és bort ma is lehet kapni, nemcsak bárokban, szállodákban, az éttermek egy részében és pubokban, hanem az egyetlen, alkoholt árusító üzlethálózat, a Drinkies boltjaiban is. A borászat pedig nem is olyan régen virágzott fel újra, amikor a nasszeri idők államosított pincéi újra magánkézbe kerültek.
A legismertebb pincészet a Nílus deltájában, a sivatag szélén van. Sokféle bort gyárt sokféle saját termesztésű szőlőből, spanyol főborásza van és bortúrákat is indít hetente háromszor Kairóból a sivatag szélére. Ha az ember órák alatt leküzdötte a mezzahegyeket, megkóstolta a főéleket, elálmosodott az édességektől, akkor jön az elmaradhatatlan török kávé és a sisa, a vizipipa.