A szunnita-síita ellentét a 20-ik század végén
Az utóbbi időben a nyugati és az arab médiában gyakori téma, hogy az arab tavasz együtt járt a szunnita-síita közötti feszültség megnövekedésével, s vajon ezzel magyarázható-e a három éve tomboló szíriai válság hihetetlenül kegyetlen intenzitása. Kétségtelen, hogy a nagyhatalmak és az uralkodó elitek körében aligha játszik fontos szerepet ez az aspektus,hisz számukra elsődlegesen a gazdasági, stratégiai és geopolitikai érdekek a fontosak.
Azonban a legalsó szinten – a fegyveresek, katonák, militánsok, civilek és a terroristák körében – már inkább a vallási tényezők és okok dominálnak. A legtöbb (főleg Szíriában) harcoló “lázadó” meg van győződve arról, hogy ők az „iszlám védelmében” az „eretnek síiták”, a „szektás alaviták”, a „gyaur keresztények” vagyis egyszóval a „hitetlenek” ellen folytatnak harcot. Ilyenkor a szélsőséges szalafista imámok, akik többek közt szüzeket és a paradicsomot ígérnek a prédikációikban, (téves) magyarázataik szerint az igaz muszlimnak nem kell betartania a Korán előírásait és háborúról szóló törvényeit.
A szunniták és síiták aránya a Közel-Keleten
A szunnita-síita ellentét gyökerei gyakorlatilag az iszlám kezdetéig, egészen a Mohamed halála utáni időszakig vezethető vissza. A vita amiatt alakult ki, hogy ki legyen a Próféta utóda: a közösség rangidős vezetője vagy Mohamed Fatima lányának Ali nevű férje. Bár a viszály az évszázadok során továbbra is megmaradt, de nem tört ki európai történelemben vett vallásháború a két irányzat között. Azonban az elemzésükben terjedelmi okok miatt nem mutathatjuk be a szunnita-síita ellentét egész történetét, csak a második világháború utáni történésekre koncentrálunk.
A XX. századok második felében – egyrészt a gyarmattartó nagyhatalmak, másrészt az arab nacionalista mozgalmakkal szembeni kritika miatt – megerősödött a vallási fundamentalizmus a Közel-Keleten. Ezzel párhuzamosan kiújult a szunnita-síita ellentét, bára legtöbbször csupán a politikusok, imámok retorikában vagy kisebb összecsapások formájában (például leginkább Irak és a sah alatti Irán között). Az első igazán komolyabb összecsapás a két irányzat között az 1979-es iráni iszlám forradalom után tört ki. Bár Szaddam Husszein az első iraki-iráni háborút elsősorban azért robbantotta ki, mert kihasználva Irán ideiglenes meggyengülését, el akarta foglalni a régóta kérdéses Shatt-al-Arab folyó körülötti területeket. Ugyanakkor a háború elindításában szintén lényeges szerepet játszottak az iraki diktátor egyéb – és korántsem alaptalan – félelmei. Az iraki Baasz Párt attól tartott ugyanis, hogy az országban élő síitákat – akik 60%-át tették ki a teljes lakosságnak, szemben a 30%-os szunnitákkal – szintén „megfertőzi” Khomenei ajatollah eszméje és egyfajta „ötödik hadoszlopként” fognak majd viselkedni egy esetleges iráni támadás során.
Az iraki-iráni háború csakhamar egy iszlámon belüli háborúvá fajult, amelyet a Nyugat és a Szovjetunió alaposan kihasznált, hisz mindkét felet fegyverrel, lőszerrel és hírszerzési adatokkal látták el. A szunnita országok – Szaúd-Arábia vezetésével – Irakot legfontosabb szövetségesei voltak. Irán rövid időn belül megtalálta a közös hangot Szíriával, többek közt azért, mert az iráni vallástudósok 1970-es években muszlimnak nyilvánították az alavitákat (korábban eretnek mozgalomként tekintettek rájuk az iszlámban). Teherán jó kapcsolatokat épített ki a libanoni síitákkal és segédkezett a Hezbollah létrehozásában 1982-ben. Ezenkívül az iráni elit támogatta az összes szélsőséges (még a szunnita szervezeteket is, mint a Muszlim Testvériség) szerte az arab világban, s iráni elitnek meg hírszerzésnek olyan támadásokhoz van köze, mint az 1979-es mekkai mecsetfoglalás vagy a Szadat elleni sikeres merénylet 1981-ben.
A mekkai mecsetfoglalás és az utána kitört összecsapások a szaúdi biztonsági erőkkel. 
A XXI. század elején ez az ellentét egy kicsit lecsillapodott, de korántsem szűnt meg. A háttérben még mindig folyt a különböző szunnita és síita szervezetek, csoportok, valamint milíciák támogatása. 2004 decemberében II. Abdullah jordániai uralkodó a közelgő iraki választásokkal kapcsolatban megfogalmazta a „síita félhold” kialakulásának veszélyét és bejelentette, hogy a szunnita államoknak mindent el kell követniük ennek a megfékezésére. Hoszni Mubárak egyiptomi elnök egy 2006 áprilisában az al-Arabijja hírtelevíziónak adott interjújában úgy vélekedett, hogy az arab államokban élő síiták többsége mindig is lojálisabb volt Irán felé, mint a saját államuk iránt. A szunnita vallástudósok – élükön Júszuf al-Karadáví sejkkel, a Muszlim Tudósok Nemzetközi Uniójának elnökével – frontális támadást indítottak a síiták ellen: „Meg kell védenünk a szunnita társadalmakat síita inváziótól”. Ehhez hasonló, síitákat diszkrimináló intézkedések nemcsak a Közel-Keleten, hanem Délkelet-Ázsiában is előfordultak. Malajzia ma például muzulmán többségű, toleráns államnak mutatja magát, ugyanakkor tiltja a síita iszlám terjesztését. 2010 decembere óta pedig már keményen lecsap rájuk: a rendőrség azóta több tucat síitát tartóztatott le, akik hiába hangoztatták, hogy nem terjesztik, csak gyakorolják vallásukat.
” A síita félhold” megmozdul
Az arab tavasz kezdetén még nem bukkant fel a síita-szunnita ellentét, de csak azért, mert olyan szunnita országokban zajlottak a tüntetések, ahol a síiták aránya alig 1%-ot tesz ki. Azonban Bahrein esete már más volt. A kis Perzsa-öböl menti monarchiában az alig 30% szunnita kisebbség uralkodott az 70%-os síita többség felett. A szunnita Hamad ibn Ísza Ál Halífa, al-Kalifa uralkodó család tagjai ellen tüntetések zajlottak a György-téren, amelyet a hatóságok már képtelenek voltak leverni a fővárosban, Manámaban. A környező szunnita államok megijedtek: Bahrein északi részén fekvő Hamad városában és környékén a rendszerellenes tüntetésekből hamarosan a szunniták és a síiták közötti vallási összecsapások lettek. Ezért a többi szunnita monarchia azonnal cselekedett, megelőzve, hogy a hazai síita kisebbség szintén tüntetni kezd. 2012. március 14-én a GCC (Perzsa-Öböl Menti Együttműködési Tanácsa) égisze alatt ezer szaúdi katona és ötszáz emíri rendőr érkezett az országba, megszállva Bahrein fő energia, kőolaj és vízellátási berendezéseit. Március 15-én a kormányzat statáriumot vezetett be, a katonai parancsnokság széles jogköröket kapott a helyzet rendezésére. Március 16-án a tüntető tömeget szétverték, s az összecsapásokban heten életüket vesztették.
Azóta nyugalom és a béke ismeretlen fogalom a kis szigeten. 2012 áprilisában ismételten meghirdették a „Harag napját” és felszólították a síita többséget a szunnitákkal szembeni ellenállásra. A letartóztatások és az elítéltek száma rohamosan nőt. 2012-ben majdnem megint elhalasztották a bahrein-i Forma 1-es futamot, s a rendezvény alatt is számtalan tüntetés zajlott szerte az országban. 2013-ban a tüntetőket és a szervezőket egymás után ítélték hat-hét éves börtönbüntetésre, sőt már valaki azért több évnyi börtönt kapott, mert az uralkodócsaládot kritizáló blogbejegyzést tett közzé az interneten vagy a közösségi oldalakon. A bahreini koalíciós erők pedig gyakran követnek el – vallási alapokon – különböző atrocitásokat a síiták ellen: legutóbb 2014 januárjában megtámadták és szétverték Sasaa Sohan al-Abdi síita szentélyt délkelet-Bahreinben.
A szunnita-síita ellentét nem ért véget Bahreinnel, hanem továbbterjedt a régióban. Irakban csak azért nem került sor nagyobb síita megmozdulásra, mert már Szaddám Husszein bukása után merényletek százait követték el a síiták ellen és vice versa. Pakisztánban a helyi ellenzék már 2011-től készült a „pakisztáni tavaszra”,de a kezdeti tüntetések leverése után azonnal kitörtek a felekezeti viszályok (Pakisztán 173 milliós lakosságából 77 % szunnita és 20 % síita). 2012-ben az ország különböző síita ellenes merényleteiben legkevesebb 400-an estek áldozatul. A legnagyobb merénylet-sorozatra 2013. január 10-én került sor: a helyi síita központnak számító Quetta városban négy bomba robbant, s az eredmény 100 halálos áldozat és 150 sebesült.
Libanonban 2011-ben még nem törtek ki súlyosabb összecsapások a két vallási irányzat között, de ez korántsem jelenti azt, hogy békés állapotok uralkodnának a cédrusok országában. Az 1975 és 1990 között dúló, nagyon véres polgárháború után nagyrészt kimerültek a különböző militáns-fegyveres csoportok, s 1990-es békeszerződés óta nagyon kényes egyensúlyt tartanak fenn az országban, valamint a különböző ügyvezetői kormányok és a Libanoni Fegyveres Erők igyekeznek megelőzni a harcok kiújulását. Azonban a szíriai válság, feltépte a régi sebeket. Főleg a határ menti városokban ismét dörögnek a fegyverek, és gyakoriak a polgárháborút idéző állapotok. A legsúlyosabb felekezetek közötti harcok az ötszázezer lakosú Tripoliban törtek ki, amely Libanon második legnagyobb városa Bejrút után. A lakosok túlnyomó része szunnita, és konzervatív szalafista. Jelenleg – 2014 januárjában – folynak a harcok a Bab-al-Tibbaneh kerületben élő szalafista, és a a Jabal Mohsen kerületi síita alavita milícia között, akik már a polgárháború idején komoly riválisok voltak. Bejrút sem ússza meg a vallási viszályt: szinte minden hónapban követnek el egy nagyobb merényletet a fővárosban a síita lakosok, a libanoni Hezbollah vagy akár az iráni nagykövetség ellen.
A szíriai törésvonal
S végül legutoljára hagytuk Szíriát. Természetesen a szalafi imámok prédikációiban – akik harcra és dzsihádra buzdítottak – itt is hamar előkerült Bassár el-Aszad alavita származása. Sok szalafita és vahabita nem is tekintette igazán muszlimnak az Aszad-családot, inkább „eretneknek” és „szektásnak”. Természetesen ezeket a kifejezéseket nem a helyi szunniták, hanem a szaúdi, katari és egyiptomi muftik aggatták rá a kormány tagjaira, és arról beszélnek a videoüzeneteikben, hogy a szunnita harcosoknak „kötelező lerombolni” az “ateista” Baasz-rezsimet és a szíreket az igazi saría felé terelni. A Szabad Szíriai Hadseregben harcolók, de leginkább a különböző terrorszervezetek harcosai (mint pl. al-Nuszra, Iraki és Levantei Iszlám Állam) brutalitásának, kegyetlen kivégzéseinek és példátlan atrocitásainak ez a legfőbb kiinduló oka. Ők ugyanis nem tekintik muszlimnak a Szíriai Arab Hadsereg katonáit és a többi kisebbséget (sőt most már gyakorlatilag az egész szír lakosságot) ezért bármit elkövethetnek velük szemben.
Csakhogy annál egy kicsit árnyaltabb a helyzet Szíriában, hogy pusztán a szunniták és a síiták közötti harcaként lehessen bemutatni az egész válságot. Ugyanis sok szunnita harcol a kormányerők oldalán és szolgál a Szíriai Arab Hadseregben. A kezdetben a Baasz Párt ellen harcoló szíriai szunnita muszlimok többsége már lerakta a fegyvert. Igaz, hogy továbbra sem támogatják Bassár el-Aszadot, de ugyanakkor nem hajlandóak harcolni a különböző militáns-terrorista csoportok oldalán. Számukra idegen az a fajta vallási fanatizmus, amit ezek a terrorista csoportok képviselnek. Szíria 1963 óta szigorúan világi állam volt, ahol vallásszabadság uralkodott, s mindenki egyénileg dönthette el, hogy mennyire tartja be az iszlám előírásait. Ennek egyik tökéletes példája, hogy a nők számára nem volt kötelező a burka vagy akár a nikáb. Szóval a legtöbb szunnita számára inkább félelmetes az a fajta, deformálódott saría, amit a szélsőségesek akarnak bevezetni és inkább nem kérnek belőle. Sok ellenzéki szintén meg van győződve arról, hogy a különböző militáns csoportok borzasztóbbak és kegyetlenebbek, mint maga a Bassz-rendszer. Tehát ezt összefoglalva a szíriai válságot – eltérően a bahreini, az iraki és a libanoni eseményektől – nehéz “tisztán” szunnita-síta viszályként értelmezni. Helyette inkább a mérsékelt és a szélsőséges (vahabizmus, szalafizmus) iszlám közötti harcként lehetne a legpontosabban leírni azt, ami az arab országban történik
Mindenesetre kétségtelen, hogy az arab tavasz magával hozta a szunnita-síita ellentét kiéleződését az iszlám világban, amely a régió egyes tagállamai ( Szaúd-Arábia és Irán) kihasználnak saját középhatalmi céljaik érdekében. Igyekeznek tőkét kovácsolni a konfliktusból és úgy állítják be magukat, mint az adott iszlám vallási irányzat fő védnöke és támogatója.
Folytatjuk…
Felhasznált irodalom:
Gilles Kepel: Dzsihád. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2007.
dr. Kalmár Zoltán: Egy évtized Khomeini vonzásában – A politikai iszlám előretörése Ázsiában és Európában. Budapest: Áron Kiadó, 2011.
Források: al-Ahram, al-Monitor és a Foreign Policy több cikke.