A legtöbb nyelvben elterjedt nevét Kástanon, a mai Kastamonu városáról kapta: ott volt a gesztenye-erdők közepe. Már két és félezer éve fogyasztották a mesésen gazdag lídiai királyságban. Aztán, amikor a mini államot elfoglalták a perzsák, Krisztus előtt 300-ban a görög író, Xenophob azt vetette papírra: a perzsa elit gyermekei a gesztenyének köszönhetik angyali formájukat. Sőt, frissítő hatást is tulajdonítottak neki, mint ma a kávénak.
Később a környéket elözönlő római harcosoknak alap-élelmiszer volt. Kenyeret sütöttek belőle, a magokat pedig széthordták Európában, egészen a mai Nagy-Britanniáig. De a Fekete tenger menti hegyek törzsei is lisztet őröltek belőle, aztán polentát főztek, kenyeret sütöttek. A szelídgesztenye fáját arrafelé kenyérfának is hívják. De méz is készült belőle már az ókorban is: mélyen erdő illatú, varázslatos és a krónikák szerint függőséget okozó. Azt tartják, a római katonákat azért győzték le a helyi törzsek, mert nagy előszeretettel fogyasztották a hallucinogén gesztenyemézet. De mások szerint ebben nem a gesztenye a ludas, hanem a mézben szintén jelenlévő vad rododendron nektár.
Akárhogy is van, a gesztenyeméz ma is népszerű Törökországban, éppúgy, mint a téli reggeleken kezet melengető sült gesztenye, vagy a mézes gesztenyepüré. Ez utóbbit csaknem ugyanúgy készítik, mint nálunk. Megfőzik a gesztenyét, lehámozzák a héját és letisztítják róla a hártyát, szitán átnyomják, majd mézzel, tejszínnel ízesítik. A tetejére még megy egy kis tejszínhab, a csúcson pedig ott ül egy szem kandírozott gesztenye.