Levelek az ostromlott Sztálingrádból

Öt hónapnyi véres küzdelem után 1943. február 2-án ért véget Sztálingrád ostroma, mely a világháború fordulópontjának számít. A német fél részéről rengeteg írás született, mely a háború borzalmait írta le, melyekből részleteket közlünk.

A német 6. hadsereg több mint 90.000 katonája adta meg magát 1943. február 2-án, és csak alig több mint ötezren tértek haza a fogságból. A bevonuló szovjet sereg rengeteg el nem küldött levelet és naplót foglalt le, melyben a németek a szörnyűségekről írtak az otthon maradt családtagjaiknak. Már 1944-ben készítettek ezekből egy kiállítást, kifejezetten azzal a céllal, hogy bemutassák a legyőzött ellenség gyengeségét és szenvedéseit, ezzel is a harci morált növelve a szovjet katonák körében. Ki is adták ekkor könyvben a legérzékletesebb írásokat, de nagyon rossz minőségű volt a papír amire nyomtatták, így ma már igazi ritkaságnak számít a mű. A Russia Beyond The Headlines ebből a könyvből gyűjtött össze néhány idézetet.

“Sztálingrád, egy földi pokol… Verdun, egy gyönyörű Verdun új fegyverekkel. Ha napközben sikerül 20 métert előrenyomulnunk, estére visszavetnek minket az oroszok.” – írja Walter Oppermann a bátyjának, 1942. november 18-án.

 

“Szeptember 1-én, amikor megérkeztünk, 140-en voltunk [újoncok]. Két héttel később már csak 16-an, a többiek meghaltak vagy megsérültek. Nincs egy igazi tiszt aki vezetne minket […] Minden nap ezer katonát küldenek vissza lábadozni súlyos sérülésekkel.” – írja Heinrich Malchus katonabarátjának, 1942 november 13-án.

 

“… ez egy igazi pokol […] még sohasem mentünk át hasonlón. Sajnos nem is tudok semmit sem írni nektek. Majd ha úgy alakul, akkor majd elmesélem. Sztálingrád a német katonák sírja, és a temető egyre csak nő.” – írja Joseph Tzimach a szüleinek, 1942. november 20-án.

 

“November 19. Ha elveszítjük ezt a háborút, akkor az oroszok megbosszulnak rajtunk mindent amit tettünk. Több ezernyi oroszt és zsidót öltünk meg Kijev és Harkov környékén feleségeikkel és gyerekeikkel együtt. Ez egyszerűen hihetetlen. De ez is csak arra sarkall minket, hogy jobban harcoljunk a győzelemért […] December 6. Az idő egyre rosszabb. A ruhák ráfagynak a testünkre. A katonák már inkább megszöknek, vagy szándékosan fogságba esnek.” – írja Helmut Megenburg a naplójában.

 

“Tegnap kaptunk vodkát. Épp egy kutyát vágtunk le és nagyon jól jött hozzá a vodka. Hettim, már négy kutyát is levágtam, de a társaim nem képesek megenni a bensőségeit. Egy nap egy szarkát is lelőttem és azt főztem meg.” – írja Otto Zechtig egy katonatársának, 1942. december 29-én.

 

“Január 5. A hadosztályomnak van egy saját temetője, ahol már több mint ezren vannak eltemetve. Szörnyű! Azok a katonák, akiket a szállítási feladatoktól átirányítanak a gyalogsokhoz, szó szerint halálra vannak ítélve […] Január 15. Nincs kiút, nem lesz kiút ebből a katlanból. Folyamatosan bombák robbannak körülöttünk. ” – írja egy F.P. monogramú német tiszt a naplójába.

 

“Milyen szépen is tudnánk élni, ha nem itt lennénk, ebben az átkozott háborúban! De nekünk most itt kell harcolni ebben az iszonyatos Oroszországban, és miért? Amikor erre gondolok, olyan dühös leszek, hogy üvölteni tudnék.” – írja Arno Bitz a menyasszonyának, 1942. december 29-én.

 

“Január 15. Csak az elmúlt két napban a zászlóaljunk 60 embert veszített, akik meghaltak, megsérültek vagy megfagytak, több mint 30-an megszöktek és csak annyi töltényünk van, amivel estig kibírjuk. A katonák három napja nem ettek […] Elhatároztuk, hogy megadjuk magunkat annak érdekében, hogy megpróbáljuk megmenteni a katonáink életét.” – írja Kurt Mandelhelm százados és Karl Gottschaldt segédtiszt a tanúvallomásukban.

(Visited 8 times, 1 visits today)

Szóljon hozzá ehhez a cikkhez