A Szocsiban megrendezésre került Téli Olimpiai játékok előtt a Kaukázus helyzetével foglalkozó konferenciák és beszélgetések követték egymást, mivel a radikális iszlamista szervezetek vezetői támadással fenyegettek. Sőt Volgográdban nem csak fenyegettek, de támadtak is.
Ennek ellenére a játékok gond nélkül lezajlottak. Ebben közrejátszhatott az is, hogy meglepően széleskörű összefogást hívott össze az esemény és a fenyegető körülmények. Nagy-Britannián és az Egyesült Államokon kívül Grúzia is közreműködött az antiterrorista törekvésekben.
Annak ellenére, hogy az ukrajnai események miatt a figyelem elterelődött a Kaukázusról, a helyzet továbbra is változatlan. Tizenöt éve, 1999 augusztusában Samil Baszajev és Ibn al-Hattab vezetésével lecsaptak Dagesztánra. Az általuk vezettet csoportok átvették a hatalmat az Észak-Kaukázusban. Vlagyimir Putyint is ebben az évben választották meg első alkalommal, melynek estéjén a következőket mondta: „A történelmi küldetésem – bár érzelgősnek hangzik, de igaz – hogy megoldjam az Észak-Kaukázus problémáját.”
A szerző felteszi a kérdést, teljesült-e a cél 15 évvel később, vagy ez Oroszország Achilles-sarka? Úgy gondolják, erre nehéz választ adni.
A Kaukázus (Térkép: Wikipedia)
Csecsenföldön, ami a legforrongóbb terület volt, sikerült alapvető változásokat elérni és Putyin számára is szimbolikus jelentősége van. A terület ma Ramzan Kadirov irányítása alatt áll, akinek sikerült politikai stabilitást elérnie. Ráadásul nem csak hű a Kremlhez, de permanens védelmezője az orosz külügyi érdekeknek is. Mindennek hangot is adott Grúziában, Ukrajnában és a Közel-Keleten is.
Azonban közel sem olyan rózsás a helyzet, mint elsőre tűnik. Csecsenföld pacifikálásához szükség volt arra, hogy fontos kérdésekben a regionális hatalom járhasson el, valamint a vezetői réteg is speciális szerepet kapott. Amikor pedig a katonai alakulatok elhagyták Csecsenföld területét csak a közeli Dagesztánig, Ingusföldig, valamint Kabard- és Balkárföldig mentek, ahol viszont folytatódott az erőszak.
Ugyanakkor a csecsen szeparatisták leverése az iszlám szélsőségesek megerősödéséhez vezetett. Ennek ellenére 2012 óta a fegyveres erőszak áldozatainak száma 19,5 százalékkal csökkent. A dagesztáni eseményeket követő tizenöt évben az olyan radikális vezetőket, mint Samil Baszajev, Doku Umarov, Szaid Burjat kiiktatták, a terrorizmus veszélyének csökkentése érdekében pedig még a csecsen alvilág vezetői ellen is felléptek. A radikalizmussal szemben azonban alternatívára van szükség, írja Markedonov. Fontos, hogy ez nem csak a Kaukázus gondja, mivel a terrorizmus az egész országot érinti. Annak ellenére, hogy sokan egy falat húznak és szellemileg próbálják elválasztani az Észak-Kaukázust Oroszország egészétől.
Ehhez adjuk hozzá, hogy csökken a Kaukázus szerepe sok állami programban (például a kötelező katonai szolgálatban, amely elméletileg az ország egységesítését szolgálná), valamint azt hogy a központi hatalom jelöli ki a régiós vezetőket, miközben vonakodik a nagyobb átalakításoktól.
Ezen problémák megoldása nélkül nincs valós jelentése a „többnemzetiségű Orosz Föderációnak”, és az Észak-Kaukázus nem lesz teljes jogú tagja Oroszországnak.
Kapcsolódó cikkek:
Szovjet ideológia mentén politizál Moszkva a Kaukázusban?