Idén száz éve, hogy kitört az első világégés, melynek kezdetén az Orosz Birodalom szinte azonnal katonai cenzúrát vezetett be. Ennek értelmében a frontról hazaküldött leveleket felbonthatták, átírhatták vagy akár le is foglalhatták a hivatalos szervek. Mivel a hatalom nem akarta, hogy a hátország értesüljön a harctéri sikertelenségekről, a katonák szenvedéséről, ezért hatalmas mennyiségű levelet egyáltalán nem kézbesítettek. A Russia Beyond the Headlines számol be arról, hogy az Orosz Állami Hadtörténelmi Archívum most hozta nyilvánosságra a dokumentumokat.
Ezekből kiderül, hogy kezdetben a legtöbben tele voltak illúzióval a háborúval kapcsolatban, azt könnyűnek és egyfajta szórakozásnak vélték. A német és osztrák-magyar seregek ellen folytatott első harcok azonban hamar letörték a túlfűtött lelkesedést és egyre pesszimistább üzenetek íródtak az otthoniaknak.
“Minden nap kemény csatákat vívunk […] sokan esnek el ezekben és még többen fognak. S ugyan ki kerül haza sértetlenül? A mezők, ahol harcoltunk tele van elesett katonák holttesteivel és haldoklókkal – a mieinkkel és a németekéivel. És mennyien fognak még elesni? Háború… micsoda borzalom. Halál és pusztulás az egész.” – írja egy tiszt.
Egy társa a háborúk megszüntetésének gondolatáról ír: “Mindenki aki látott már háborút, mindenki aki vett már részt benne, tudja micsoda ördögi dolog ez. Az embereknek küzdeni kell azért, hogy ne legyen többé háború.”
Más levelek végtelenül elkeseredettek és részletekbe menően beszámolnak a harcterek mészárlásairól. Egy közlegény így ír: “Egy hidat védünk, melyen a németek mindenképpen át akarnak jönni. Tegnap hagytuk nekik, hogy elérjenek a híd feléig, amikor elkezdtük lőni őket, amitől úgy elkezdtek menekülni, mint az őrültek. Halomban maradtak ott az elesettek testei […] Ma ismét megpróbálták, vagy talán csak az utat akarták megtisztítani a hulláktól, de a tüzérségünk elintézte őket. Tőlünk jobbra azonban mindenképpen át akartak kelni a folyón, már szinte nyakig elmerültek, amikor a géppuskásaink elkezdték lőni őket. A folyó feléig sem jutottak el […] Ezután rózsaszínűvé vált a folyó. Nagyjából öt-hatezer embert küldtek oda és mind a vízben maradtak.”
Egy másik levél a lövészárok hadviselésről szól. “A németek sokszor támadtak, de négyszáz lépésnél tovább sohasem jutottak. Olyankor már láttuk az arcukat is. Viszont a géppuskáink tüzétől mindig vissza kellett vonulniuk […] a tisztekre és a nagyobb katonákra céloztunk. Némán, nem is lőve közeledtek. Megvártuk, míg kényelmes távolságba érnek és halálos zárótüzet nyitottunk rájuk […] Az elsők azonnal összeestek, a többiek menekülni kezdtek. Azt hiszem vagy tíz németet a túlvilágra küldtem. Fájdalmasan közel jöttek, lehetett látni az elsápadó arcukat. Borzasztó volt. Isten óvjon attól, hogy ilyen még egyszer megtörténjen.”
Az egyik legjellemzőbb félelem a katonák körében az ellenség támadásait megelőző előkészítő tüzérségi támogatás volt. Ekkor az ember tehetetlen, csak a véletlentől függ az élete, nem tudja, hogy milyen messze és mekkorát fog robbanni egy-egy lövedék. Jól érzékelteti az egyik ilyen esetet a következő részlet: ” A tüzérség hangja egyetlen nagy üvöltésben egyesült, a Nap teljesen elhomályosult és a felszálló füsttől öt lépésnyire lehetett csak látni.”
Ennek a következménye a harctéri sokk, melynek első tünete a sírás: “A szüntelen bombázás, melytől semmi sem véd meg, végül megtörik az idegeket. Ma Zselenyin ezredes úgy elkezdett sírni, mint egy kisfiú. Az idegei egyszerűen nem bírják tovább.”
Mindezek után azonban sokszor mégis elő kellett mászni a lövészárkokból és megrohamozni az ellenséges állásokat. “Végre végigfutott a vonalunkon a parancs: “Támadásra felkészülni!” Mindannyian elkezdtünk készülődni, sokan imádkozni kezdtek, de ekkor jött a következő felszólítás: “Előre!” Ekkor a legtöbben keresztet vetve másztak elő az árkokból és egyenesen a puszta halálba rohantak.”
Halál, éhezés, mocsok és a bajtársak elvesztése – ezek azok, melyek a hétköznapi orosz katonának a mindennapokat jelentették. Kétségbeesett leveleiket pedig száz évig nem olvashatta el senki.