– Türkmenisztán és Magyarország hosszú ideig szoros kapcsolatban élt a Szovjetunióval. Nálunk még folyamatban van a feldolgozás. Nálatok ma milyen a szovjet korszak megítélése?
– Ezzel kapcsolatban alapvetően háromféle vélemény létezik Türkmenisztánban. A nyugdíjasok nosztalgiával tekintenek arra az időszakra. Szerintük akkoriban mindenről gondoskodott a nagy testvér, volt munka, szociális juttatások, különösebben nem kellett izgulni a holnap miatt. A nacionalista fiatalok, akiket nem a sivatagban bujkáló fegyveresekként kell elképzelni, erősen elítélik a Szovjetuniót. Szerintük a szovjetizálás nagy károkat okozott a türkméneknek. A külföldi tanulmányokat folytató fiatalok is kritizálják az előző rendszert, de már jóval árnyaltabban, mint a nacionalisták. Ők egyfajta harmadik utat képviselnek, valahol a nosztalgia és a teljes elutasítás között.
– Jelenleg milyen a türkmén-orosz viszony? Mivel Türkmenisztáné a világ negyedik legnagyobb gáztartaléka, elég logikusnak tűnik, hogy a társadalmi vélekedés ellenére továbbra is szoros a viszony.
– Logikus, de nem így van. A Szovjetunió felbomlása után persze komoly partnerség alakult ki az orosz Gazprom és a türkmén vállalatok között. Idővel azonban az állam engedni akart a köteléken és diverzifikációba kezdett. Egy harminc éves szerződésnek köszönhetően ma már nagyon szoros kapcsolatok fűzik Türkmenisztánt Kínához. Nekünk jelenleg Kína a legjobb választás. Először is közel van, sokan járnak át oda, a legalacsonyabbtól a legmagasabb szintekig élénk a kereskedelem. Ráadásul Peking nem szól bele a mi belügyeinkbe. Így az állam támogatja és segíti is a kétoldalú kapcsolatok mindenszintű fejlesztését.
– Ezek szerint a többi közép-ázsiai állampolgárral szemben a türkmének nem járnak tömegesen Oroszországba dolgozni?
– Egyáltalán nem. Rengeteg tádzsik, üzbég és kirgiz vendégmunkás van ma Oroszországban, akik hazájuk gazdaságának nem kis hányadát termelik meg ott kint. Türkmenisztánnak erre nincs szüksége. Pekingen kívül nekünk nagyon jó partnerünk még Ankara és Teherán. Az iráni kereskedelmet nagyrészt az autók, az alkatrészek, az élelmiszerek és a kozmetikumok adják. Törökországhoz pedig a nyelvi rokonság miatt fűznek szoros szálak bennünket. Nagyon élénk a kulturális kapcsolat, Asgabatban török egyetem van és jól működnek a cserediák programok is. Az sem elhanyagolható, hogy a türkmének egy hónapig vízum nélkül tartózkodhatnak Törökországban, ami nem kis jelentőségű a kereskedelem szempontjából sem.
– Az alapján, amit elmondasz, Türkmenisztán kakukktojásnak tűnik a közép-ázsiai posztszovjet államok között. Nálatok azonban még mindig van jegyrendszer, amit hallva mi magyarok erősen a Szovjetunióra asszociálunk.
– Hogy Türkmenisztánban jegyrendszer van, nem teljesen felel meg a valóságnak. Az igaz, hogy egyfajta szovjet örökségként adnak jegyre dolgokat, például lisztet, sót, benzint. Viszont az egész rendszer önkéntes és nem jegyre, hanem úgynevezett kuponra kaphatsz dolgokat. Ezt leginkább a nyugdíjasok, szegények és nagycsaládosok veszik igénybe. Ráadásul a benzin talont július 1-től megszüntették és lisztre is csak gyerekkoromban volt.
– Az ingyen benzin-jegy nem hiányzik senkinek?
– Tudom, nehéz elképzelni, hogy egy állam havonta ingyen biztosít bizonyos liter benzint a lakosainak. Azt meg még nehezebb, hogy nem jelent gondot, ha felhagy ezzel a jó szokásával. Amíg az árak nem változnak, az eltörlés tényleg nem jelent gondot.
– Valóban nehéz elképzelni, ahogy a Türkmén Ló Minisztériumot is. Ők mivel foglalkoznak?
– Asgabatban van egy gyönyörű épület, amiről én sokáig nem tudtam, micsoda. Később derült ki számomra, az a ló minisztérium. Türkmenisztán egyik nemzeti büszkesége az ahal-teke ló, amit egy perzsa eredetű törzs honosított meg, hiszik nálunk nagyon sokan. Jelenleg azonban mindössze 660.000 tiszta ahal-teke van az országban, ami nagyon kevés. A minisztérium az állatállomány megőrzésével, gyarapításával és persze a büszkeség ápolásával hivatott foglalkozni.