Betelt az orosz pohár?

A krími események egy folyamat betetőzését jelzik. És egy újabb szakasz nyitányát: Oroszország megelégelve az eddigi leosztást, a korábbi másodhegedűs szerepét az első hegedűsére kívánja cserélni a világpolitika színpadán.
Az ide vezető változás kezdőpontja a korábbi években keresendő, amikor is a szénhidrogének magas világpiaci árai lehetővé tették az orosz gazdaság viszonylagos megerősödését, az egykori szovjet hadiipar talpra állítását, a fegyverkezés újbóli fejlesztését.
Ez a gazdasági-katonai háttér kellő politikai önbizalommal vértezte fel Moszkvát a nemzetközi színtéren. Így fordulhatott elő, hogy a szír válság kapcsán – hosszú idő után először! – már a világpolitika azonos súlyú szereplőjeként szállt ringbe Washington ellenében. És Moszkva élt a lehetőséggel. Oroszország fontos és jelzésértékű taktikai győzelmet aratott az Egyesült Államok felett, sikeresen megtorpedózva a washingtoni törekvéseket és elejét véve a nyugati katonai beavatkozásnak Szíriában.
Washington (és a Nyugat) látványos meghátrálása – ha tetszik, kudarca – előrevetítette a változást, vagyis azt, hogy Moszkva nem fogja beérni ennyivel. Új korszak köszönt be, amely minőségileg különbözik az előzőtől. Sokkal inkább hajaz majd a kétpólusú világrendre, mint az elmúlt egy-két évtized világpolitikai folyamataira. A Kremlt ugyanis távolról sem elégítette ki az egypólusú, amerikai dominanciájú világrend, nehezen viselte a helyzetet.
Az Egyesült Államok és Európa – nyeregben érezve magát az oroszokkal szemben – erről ráadásul tudomást sem akart venni, és meglehetősen érzéketlenül inkább sót szórt az amúgy is sajgó orosz sebekbe az EU baltikumi bővítésével, az amerikai rakéták telepítésével, vagy éppen Ukrajna tevőleges bátorításával. Nem csoda tehát, ha betelt az orosz pohár.
Az új korszak meghatározó vonása várhatóan az orosz érdekérvényesítés lesz. A Kreml törekvéseinek következetes, kemény képviselete adja meg ezentúl a nemzetközi kapcsolatok alaphangját. Figyelmet érdemlő, ahogy az ukrán válság kezelése során a saját korábbi árnyékán átlépve, skrupulusok nélkül élt a kezében összpontosuló erővel.
A felől pedig semmi kétség, hogy a folyamatokat hibásan értékelő, így most megszeppenten figyelő nyugati világ megfelelő válaszok és eszközök híján tétlen szemlélője és elszenvedője lesz az orosz ambícióknak. (Lásd a mostanság sokat emlegetett Budapesti nyilatkozat Ukrajna területi épségét szavatoló kitételeit.)
Oroszország Ukrajna és a Krím kapcsán az egész világ számára egyértelművé tette, hogy a mai nemzetközi viszonyok közepette immár nem csak hogy nincs hová hátrálnia – esze ágában sincs hátrálni! -, de egyenesen előre fog „menekülni”, pontosabban masírozni.
Az orosz stratégiai érdekek mindenekfelett. Az ország határait körülvevő biztonsági sáv – vagyis a volt szovjet tagköztársaságok láncolata –, mint az utolsó védelmi zóna ismét realitássá válik, ha eddig bárkinek kétségei lettek volna e vonatkozásban, amelyet Moszkva minden lehetséges eszközzel meg fog védeni. A mai helyzet alapján leginkább ebben fogható meg az ukrán válság lényege.
A szépreményű szovjet utódállamok pedig továbbra is múltjuk túszai maradnak, de facto esélyük sincs a valóban független és önálló létre, politizálásra Moszkva árnyékában. Ukrajna és a Krím példája pedig arra inti őket, hogy ha nem akarnak ismét megszállt területté válni, minden lépésüknél figyelembe kell venni a régi-új geopolitikai realitásokat, az egykori „nagytestvér” közelségét.
És egyáltalán nem elhanyagolható kérdés a jövő szempontjából, hogy ezek a változások, fejlemények miként hatnak magának Oroszországnak a belső viszonyaira?