A logisztika.ma számol be arról, hogy a közép-keleti olajszállítás esetleges kimaradása Ázsia számára sokkal nagyobb kockázat, mint Európa vagy az Egyesült Államok számára, hiszen a kontinens országai szükségletük 75 százalékát a térségben vásárolják – állapította meg az ázsiai és ausztráliai olajellátás kockázatairól szóló jelentésében a Chatham House energiabiztonsági szakértője, John Mitchell.
Irán 2012-es fenyegetőzése – miszerint lezárja a közép-keleti olaj szállítása szempontjából kulcsfontosságú Hormuzi-szorost – ellenére a legtöbb ázsiai ország elmulasztott megfelelő készleteket felhalmozni, hogy képes legyen kivédeni egy esetleges, bizonytalan időtartamú szállítási kiesés hatásait. Ráadásul ugyanezek az országok erősen függnek nemcsak a nyersolaj, hanem az olajtermékek importjától is, ami még tovább növeli a kockázatot.
Amennyiben az olajtermékeket exportáló vállalatok és országok a termelés csökkentése mellett döntenének, az Ausztráliát és Thaiföldet érintené a legérzékenyebben – állapította meg Mitchell, aki szakmai karrierjét még 1966-ban a BP brit olajóriásnál kezdte.
Ausztrália, amely teljes üzemanyag-szükségletének több mint felét behozatalból fedezi,
az utóbbi esztendőkben finomítók sorát zárta be, és 2015-re várhatóan a csendes-óceáni térség legjelentősebb nettó dízelolaj- és második legnagyobb benzinimportőre lesz.
Az olajtermék-importőr országok – különösen Ausztrália és Thaiföld – akár 5-10 százalékos hiánnyal is számolhat, egy komolyabb közép-keleti szállítási kimaradás következményeként.
Ha az olajtermelő államok saját érdekeiket védve először a vegyes vállalati formában működő ázsiai és amerikai finomítóikba szállítanak, az csökkentené a kiesés hatását, ám az európai országok kárára.
Az olajár-rekord miatt jelentősen megemelkedett importköltségek a korábbinál is nagyobb terheket rónak a dél-ázsiai országokra, Pakisztánra, Indiára és Sri Lankára, mivel 2012-ben a nem olajtermelő országok nemzeti jövedelmük 30 százalékát fizették ki olajimportra. Mitchell tanulmányában úgy véli, hogy „Kína az olajárak akár 50 százalékos áremelkedését is el tudná viselni a külföldi tartalékainak évi 3 százalékos leépítése mellett 30 éven át. Pakisztán tartalékai azonban egy éven belül, Indiáé, Ausztráliáé és Sri Lankáé pedig öt esztendő alatt elfogynának.