Így hódítja meg Kína Kelet-Afrikát 3. rész

Az „Afrika Szingapúrjának” is nevezett Ruandában elképesztő méreteket ölt a kínai jelenlét. Két évtizeddel a népirtás után, a gazdasági prosperitás (az ország GDP-je évről-évre 7-8 százalékkal nő) és a szolgáltatások fejlesztése határozza meg az országot, mely rengeteg külföldi vállalat számára teszi az egyik legvonzóbb afrikai állammá Ruandát. Nincs ez másként a kínai vállalatokkal sem, amelyek annak ellenére is elképesztő mértékben vannak jelen az országban, hogy a tengertől elzárva helyezkedik el, a régió politikai helyzete időnként instabil és ráadásul nyersanyagokkal sem rendelkezik.

Stabilitás, kiszámíthatóság és biztonság – hangzott el egyik interjúalanyunk szájából, hogy miért is választották Ruandát új vállalkozásuk, egy étterem helyszínéül. Noha a két ország közötti kereskedelem szerény, de Ruanda méretéhez képest kiemelkedő, ráadásul növekvő tendenciát mutat, 2014-ben elérte a 243 millió amerikai dollárt (természetesen a mérleg Kína irányába volt pozitív), így a kétoldalú kapcsolatok egyre inkább mélyülnek a felek között.

A kínai vállalatok ugyanis a nyersanyaghiány ellenére megtalálják számításaikat, főként az élelmiszeriparba és az infrastruktúra-fejlesztésbe, építőiparba fektetnek be. Az ország fővárosa, Kigali elképesztő ütemben fejlődik, egymást érik a kiemelt nagyberuházások, hotelek (többek között a szubszaharai Afrika első Marriott hotelje), konferencia központok, bevásárló központok és lakóparkok – melyeket mind kínai vállalatok építenek, több esetben birtokolnak is.

Ruandában kézzel-fogható az előző cikkünkben már említett flexibilitás is. Évekkel korábban számos kritika érte a kínai vállalatokat a helyi munkaerő figyelmen kívül hagyása miatt, ma nincs olyan építkezés a fővárosban, ahol ne helyiek dolgoznának – a kínai vezetők felügyelete mellett. Nincs pontos adat arról, vajon hány kínai élhet Ruandában, egyik interjúalanyunk 1000 főre becsülte létszámukat a fővárosban, Kigaliban, de a helyzet napról-napra változhat. A kínaiak többsége a beruházások, építkezések mentén jut el az országba, konténerlakásokban lakik az építkezési területek közelében, majd a munka végeztével visszatér a Kínai Népköztársaságba, vagy továbbköltözik egy másik kínai beruházás helyszínére. A helyi közösségekben kevéssé vegyülnek el, a helyi nyelveket nem sajátítják el, megtartják a távolságot – pár délkelet-ázsiai példát leszámítva ez mindenhol így történik.

A ruandai példa hazánk számára is tanulságos lehet: az afrikai állam igyekszik vonzóvá tenni magát a szolgáltatások fejlesztésével és a cég-alapítások megkönnyítésével, mely aktívan vonzza a befektetőket. A stabilitás és kiszámíthatóság azonban mindennél fontosabb: ha a kínai vállalkozó nem találja meg számításait, a körülmények pedig folyton változnak, gond nélkül továbbáll.

Ruanda, úgy tűnik, egyre sikeresebb az invitálásban és mindent megtesz azért, hogy a jövőben is kiszámítható lehetőségeket biztosítson – nem csupán a kínai, hanem adott esetben a magyar vállalkozások számára is. (Fotó:Tarrósy István, a képen a készülő Kongresszusi Központ látható Kigaliban. Egy pekingi cég építi.)