1972. október 3-án lépett életbe a Leonyid Brezsnyev és Richard Nixon által aláírt a SALT–1 egyezményt, melyben a két szuperhatalom vállalta, hogy a jövőben nem növeli egymással szemben álló rakétaarzenálját.
A SALT – Strategic Arms Limitation Talks, azaz stratégiai fegyverzet csökkentésére irányuló megbeszélés – tárgyalások a szovjet-amerikai kapcsolatok enyhülésével kezdődtek meg. Az Egyesült Államok már 1967-ben kezdeményezett egy hasonló tanácskozást, de a szovjet fél akkor még visszautasító volt. Két évvel később, Helsinkiben azonban Gerard C. Smith vezetésével megindultak a korlátozásról szóló tárgyalások, melyek 1971 májusában egy rakétaelhárító rendszereket szabályozó tervezetben, majd 1972. május 26-án a SALT–1 szerződés aláírásában realizálódtak. Az egyezmény befagyasztotta a két szuperhatalom ballisztikus rakétáinak számát, illetve kikötötte, hogy új fejlesztésű, tengeralattjáróról indítható fegyverek csak a régi arzenál leépítésével egy időben állíthatók üzembe.
Nixon és Brezsnyev a SALT–1 szerződés részeként írta alá a rakétavédelmi rendszerekről szóló egyezményt, mely 1972. október 3-tól széleskörű korlátozásokat léptetett életbe. Az egyezmény mind a szovjet, mind az amerikai fél számára 2-2 ilyen bázist engedélyezett – egyet a főváros, egyet az interkontinentális kilövőbázis 150 kilométer sugarú körzetében – valamit megszabta, hogy ezeken a telepeken legfeljebb 100 kilövőállás lehet. Ezenfelül a kísérleti telepeken további 15-15 rakétaállás volt a megengedett maximum. Ilyen rendszert korábban a Szovjetunió Moszkva, az Egyesült Államok pedig egy észak-dakotai bázis védelmére épített ki, tehát a valóságos állapot ezen a téren még a szerződés pontjainál is kedvezőbb volt.
A SALT–1 korlátozásai érintették a mozgó elhárítórendszereket is, melyek maximum egyetlen rakétakilövőállást tarthattak fenn maguknak. Az egyezmény történelmi jelentőségű volt, mivel a hidegháború kezdete óta először született olyan rendelkezés, mely a fegyverkezési versenynek gátat akart volna szabni. A motiváló erő a békevágy mellett ugyanakkor valószínűleg a pénz hiánya volt, ugyanis ezek a védelmi rendszerek rendkívül költségesek voltak, főleg a több robbanófejes rakéták kifejlesztése után.
A két ország gazdasági teljesítőképessége határára érkezett, viszont azt sem akarta, hogy a másik fél ezt kihasználja, ezért olyan korlátozást vezetett be, aminek maximumát megvalósíthatónak találta. A SALT–1 egyezmény első állomása volt egy szélesebb körű fegyverzetcsökkentő programnak, melyet később az egyre szaporodó tömegpusztító fegyverek – köztük a gyarapodó nukleáris arzenál – miatti félelem indított el, a hidegháborús tömbök vezetői ugyanis felismerték, hogy hosszú távon a világpolitika egyensúlyában érdekeltek. A SALT–2 előkészítése már a hetvenes évek során elkezdődött, és bár 1979-ben Jimmy Carter elnök és Brezsnyev aláírta az újabb szerződést, az afganisztáni szovjet bevonulás meghiúsította annak gyakorlati megvalósulását. A folyamat csak a kétpólusú világ összeomlása után, a kilencvenes években, az amerikai–orosz START-szerződésekkel indult újra.