1862. szeptember 22-én tárta a nyilvánosság elé Abraham Lincoln amerikai elnök az Előzetes Emancipációs Kiáltványt, melyben szabadságot ígért azoknak a – fekete – rabszolgáknak, akik a lázadó déli államok fennhatósága alatt éltek.
Bár az 1863. január 1-jén életbe lépő rendelkezés jóval kevesebb embert szabadított fel, mint azt napjainkban gondolnánk, a dokumentum mégis történelmi jelentőséggel bírt, mivel kilátásba helyezte a feketék emancipációját.
Lincoln már elnöksége kezdete – 1860 – óta a rabszolgaság eltörlésének élharcosa volt, törekvései azonban nem csak a hatalmas ültetvényekkel rendelkező déli, hanem egyes északi államokban is komoly ellenkezést váltottak ki. Az 1861-ben kirobbanó polgárháború aztán új aspektusba helyezte az emancipáció kérdését.
Lincoln 1862 júliusában bocsátotta először tervezetét a Kongresszus elé, majd három hónappal később, a szeptember 17-én, Antietam mellett aratott győzelem után öt nappal – rendkívüli felhatalmazásánál fogva – életbe is léptette az Előzetes Emancipációs Kiáltványt. Lincoln időzítését indokolja az a tény, hogy a hadi sikereknek köszönhetően elég tekintéllyel bírt ahhoz, hogy erővel keresztülvigyen egy ilyen intézkedést.
A kiáltvány értelmében azok a feketék, akik a déli államok fennhatósága alatt éltek, 1863. január 1-jétől „visszavonhatatlanul és örökre” elnyerték szabadságukat, és kártérítés fizetése nélkül távozhattak addigi uraiktól. A proklamáció tehát korántsem az összes rabszolgáról rendelkezett, csakis azokra vonatkozott, akiket az Unió akkor még nem tudott felszabadítani, ezért annak nyomán legfeljebb néhány tízezren nyerték el szabadságukat.
Az Előzetes Emancipációs Kiáltvány nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy Észak győzelme a rabszolgaság teljes eltörlését eredményezi majd, így 1863 során feketék százezrei emigráltak az Unióba, és később komoly támogatást nyújtottak az északi hadseregnek. A dokumentum tehát döntő szerepet játszott abban, hogy Lincoln Uniója hamarosan felülkerekedett a Jefferson Davis vezette Konföderáción.