A nők évszázadokon át leszegett fejjel, a szabályok szerint éltek. Meg voltak győződve arról, hogy ha elég keményen dolgoznak, előbb-utóbb mások is észreveszik a képességeiket, és megjutalmazzák őket az erőfeszítéseiket. Két amerikai újságírónő új könyve szerint azonban nem éri meg jó kislánynak lenni….
Az Amerikai Egyesült Államokban manapság évente több nő kap főiskolai, egyetemi diplomát, mint férfi. A munkaerőpiac felét is nők teszik ki, és a középvezetők között lassan kiegyenlítődik a nemek aránya. Azt is számos tanulmány – például a Goldman Sachs és a Columbia Egyetemé – támasztja alá, hogy azok a cégek, amelyek jelentős számú nőt foglalkoztatnak, minden területen eredményesebbek a versenytársaiknál. Bár a nők tehetsége, rátermettsége sosem volt még ennyire egyértelmű, a statisztikai adatok szerint a férfiak még mindig többet keresnek, és hamarabb kapnak előléptetést. Két sikeres amerikai újságírónő úgy döntött, megpróbálja feltárni az okokat, így született meg második közös könyvük, a The Confidence Code (A kód neve: önbizalom)*.
Claire Shipman, az ABC News riportere és Katty Kay, a BBC World News America műsorvezetője csaknem húsz éve foglalkoznak az amerikai politikával és gazdasággal. Miközben az USA legbefolyásosabb asszonyaival készítettek interjúkat, megdöbbenve tapasztalták, hogy ezek a nők milyen sok kétellyel és önbizalomhiánnyal küzdenek. A világ egyik legsikeresebb női befektetési bankára például arról panaszkodott nekik, hogy nem biztos abban, megérdemelte-e a jutalmat egy nagyszabású üzlet után. Maga az egyik szerző, a több nyelven beszélő Claire Shipman, aki alig huszonévesen a CNN moszkvai tudósítója lett, évekig úgy gondolta, hogy kinevezése nem a tudásán, csupán a szerencsén múlott. Ma már tudja, hogy ez nem így van. A könyv egyebek mellett arra mutat rá, hogy a nők általában nem bíznak önmagukban, nem hisznek eléggé a tudásukban, tapasztalatukban és képességeikben, perfekcionisták és alulértékelik a saját teljesítményüket. Linda Babcock, a Carnegie Mellon Egyetem közgazdaságtan professzorának kutatása szerint a férfiak négyszer gyakrabban kezdeményeznek tárgyalást fizetésemelésről, mint a nők, illetve ha a nők mégis szóvá merik tenni a kérdést, akkor 30 %-kal kisebb összeget mernek kérni a főnöktől, mint férfi kollégáik. Mindez már az iskolában eldől…
A játszótéren, az általános iskolában és a sportpályákon láthatóak a különbségek.
A lányok gyorsan elsajátítják az elvárt iskolai viselkedést, hiszen 6-7 éves korban bizonyos területeken sokkal ügyesebbek a fiúknál. A lányok könnyebben szocializálódnak, tovább tudnak koncentrálni, illetve jobbak a verbális és finommotoros képességeik. Mivel a fiúknál sokkal kevésbé energikusak, vadak vagy agresszívak, a lányok az iskolában azt tanulják meg, hogy ha csendesek, rendesek és mindent a szabályoknak megfelelően csinálnak, akkor tökéletesek. Csendesen, rendesen tanulnak, jó jegyeket visznek haza, ezért sok dicséretet kapnak a szüleiktől és a pedagógusoktól. A lányok megtanulják, hogyan feleljenek meg mások elvárásainak, és mivel az teszi őket boldoggá, ha másoknak örömöt szerezhetnek, egy idő után már csak a tökéletes lesz jó. Ha pedig tökéletesek, akkor jutalmat, vagyis sok dicséretet kapnak. Az iskolában ez a viselkedési minta sikereket hoz, de hosszú távon káros hatása lehet. A lányok csak úsznak az árral, vagyis megúsznak: az iskolában megtanulják, hogyan kerüljék el a hibákat, a kudarcokat és a kockázatvállalást. A pszichológusok szerint azonban az egészséges önbizalomhoz bátornak kell lenni, meg kell élni a csalódásokat is, a kudarcok után is fel kell tudni állni. Ez az, amit meg kellene tanulni a fiúktól. Vizsgálatok szerint a fiúk nyolcszor több kritikát kapnak az iskolában, mint a lányok, mégis könnyebben túlteszik magukat rajta. Ha a fiúk kudarcélményt élnek meg, akkor azt mondják, hogy nem tettek elég erőfeszítést a sikerért. Ezzel szemben a lányok a saját tudásukban kezdenek kételkedni, és kudarc esetén úgy hiszik, hogy nem elég jók ahhoz, hogy megoldják a feladatot. A könyv szerzőinek következtetése szerint tehát hosszú távon nem éri meg jó kislánynak lenni, mert a tökéletességre törekvés, a perfekcionizmus önbizalomhiányhoz vezet. A lányok éveken át „megúsznak” az iskolában. Az iskolai évek alatt ez a magatartás „jól kifizetődő”, de a munka világában mások a szabályok, és a nők önbizalma megroppan.
Önismereti könyvek százai harsogják, hogy higgyünk magunkban és megváltozik az életünk.
Ez azonban egy nőnek nem is olyan egyszerű. Érdekes példát hoznak a jelenségre. Néhány évvel ezelőtt a Hewlett-Packard cég több nőt akart topmenedzser pozícióban alkalmazni, de mindig falakba ütközött. A cég nem értette, miért nem jelentkezik elég nő a meglehetősen csábító állásokra. Az évekig tartó elemzések rámutattak, hogy a nők csak abban az esetben adták be a jelentkezésüket, ha szerintük 100 %-ig megfeleltek a hirdetésben szereplő összes kritériumnak. Ezzel szemben a férfiak akkor is kockáztattak, ha csak a feltételek 60%-ának feleltek meg. A Hewlett-Packard kutatása szerint alulképzett, felkészületlen férfiak egy percig sem haboztak. Ezzel szemben a rátermett, okos nők, ha valamiben hiányosságot éreztek, meg sem próbáltak pályázni a topmenedzseri munkára. A nők nem érzik magukat magabiztosnak, ha nem tökéletesek.
Ernesto Reuben, a Columbia Business School professzora új kifejezést talált ki a jelenségre: őszinte túlzott magabiztosság (honest overconfidence). A férfiak őszintén hisznek magukban, sőt a felülértékelik a saját képességeiket. Ez a sikereik titka. A professzor 2011-ben egy matematika feladatsort töltetett ki a tesztalanyaival, akik előzetesen megtippelték a helyes válaszok arányát. A nők rendre alulbecsülték a teljesítményüket, a férfiak viszont 30 százalékkal jobb eredményt vártak, mint ahogyan valójában teljesítettek. A professzor szerint a férfiak az élet minden területén így működnek: többet mondanak, mint amire valójában képesek. Hisznek magukban, önkéntelenül is lódítanak, ugyanakkor nem akarnak becsapni senkit. Ezt az őszinte túlzott magabiztosság, ami a professzor szerint a férfiak sikerének a kulcsa.
Hasonló megállapításra jutott Brenda Major, a California Egyetem és a YALE School of Management oktatója. Férfi diákjai folyamatosan túlértékelték a képességeiket és a teljesítményüket, miközben a nők mindig alulértékelték magukat. Önbizalomhiánnyal küzdöttek még a legjobbak, az az M.B.A. női hallgatói is. „Egyrészt a nők úgy gondolkoznak, hogy ha úgysem kaphatják meg a legmenőbb állásokat, akkor minek törjék magukat. Másrészt, ha nem érzik magukat minden értelemben tökéletesen alkalmasnak, akkor szintén nem kockáztatnak. Ennek az önbizalomhiánynak hosszú távon az a következménye, hogy a nők az üzleti életben is megragadnak a kevesebb versenyszellemet ígérő területeken, mint például a humánerőforrás menedzsment vagy a marketing. Nők alig mennek pénzügyi területre, befektetési bankárnak vagy brókernek” – mondta Brenda Major.
Vajon mi történik, ha egy nő a férfiak szabályai szerint kezd játszani?
A nők szabálykövetők, tökéletességre törekednek, nem mernek kockáztatni, és nem hisznek magukban eléggé. Ez az önbizalomhiány tartja vissza a nőket attól, hogy a munkaerőpiacon olyan sikereket érjenek el, mint képzetlenebb, felkészületlenebb, de jóval bátrabb férfitársaik. A korral javul-e a nők önbizalma, illetve mi a helyzet, ha egy nő elkezd „férfiasan” viselkedni.
A szerzők egyik barátnője egy New York-i cégnél 20 beosztott főnökeként dolgozik. Egyikük egy Rebecca nevű fiatal nő, a másik egy Robert nevű fiatal férfi. Robert alig pár hónapja kapta meg az állást, de nagyon aktív. Ha ötlete támad vagy csak olvasott egy érdekes cikket, odamegy a főnökéhez a konyhában, a folyosón vagy bekopog az irodájába, és előadja az elképzeléseit. Főnöke rendre helyre teszi a tévedéseit és hibáit, és erősen kritizálja a gyenge ötleteit, de Robert sosem keseredik el. Néhány nap múlva újra felbukkan azzal, hogy dolgozott a problémán, és új megoldási javaslatai vannak. Rebecca vele ellentétben már jónéhány éve dolgozik a cégnél, de ha megbeszélnivalója akad a főnökével, még mindig időpontot kér tőle. A fiatal nő felkészült, tapasztalt munkaerő, aki keményen dolgozik, jegyzeteket készít az értekezleteken, de az ötleteit csak alapos elemzés után meri elmondani a kollégáinak és a főnökének. Rebecca rosszul viseli a szakmai kritikát is: volt, hogy sírni kezdett, és félre kellett vonulnia összeszedni magát. A könyvben nyilatkozó főnöknő azt mondta a szerzőknek, hogy bár Robert tudatlansága és nyomulása néha nagyon idegesítő, mégis úgy gondolja, hogy valamelyik ötlete hamarosan beüt és óriási sikert arat majd. A titok tehát a bátorság és a kezdeményezőkészség.
Felvetődhet az a kérdés, hogyan reagál a környezet, ha Rebecca átveszi Robert magatartásformáit, és hozzá hasonlóan kezd el viselkedni? A könyvben idézett tanulmányok szerint ugyan a munkahelyeken lassan javul a helyzet, de ha egy nő nem a női mintáknak megfelelően viselkedik, azt még mindig nem nézik jó szemmel. Ha a saját véleményével hívatlanul besétál a főnöke szobájába, esetleg elsőként szólal meg egy értekezleten vagy üzleti tanácsot ad a fizetésével kapcsolatban, akkor azt kockáztatja, hogy nem fogják szeretni, sőt törtető, karrierista szukának fogják nevezni a háta mögött. Nem a hozzáértését kérdőjelezik meg, hanem a személyiségét kritizálják. Minél sikeresebb egy nő, annál több sértést kap. The Confidence Code szerzői szerint a magabiztosság a nők sikerének kulcsa, de ha van önbizalmuk, könnyen a 22-es csapdájában találhatják magukat.
* Katty Kay and Claire Shipman: The Confidence Code: The Science and Art of Self-Assurance—What Women Should Know