Ryszard Kapuściński Latin-Amerikája

Első négyéves latin-amerikai útja előtt Ryszard Kapuściński testközelből asszisztálta végig az afrikai gyarmatbirodalom széthullását, és az Uhurut követő véres polgárháborúkat, fehérként otthonosan mozgott Luanda feketék lakta nyomornegyedeiben, túlélt egy sor trópusi betegséget, és ami talán a legfontosabb, évekig a harmadik világ földönfutói között élt. Ismerte mindennapjaikat, ha akadt asztal, enni- és innivaló egy asztalnál evett velük, ha nem, éhezett akárcsak ők, tudta, milyen naponta órákat szennyezett ivóvízért sorban állni – röviden – egy sor olyan tapasztalatra tett szert, amelyeket a légkondicionált szállodai szobákból tudósító újságírók csak hallomásból ismerhetnek. Ezek azok a benyomások, amelyeket Kapuściński ars poétikájában, mint az emberséges vagy az empatikus újságírás, és miért is ne, a nagybetűs újságírás elengedhetetlen feltételeként emleget, és ezek azok a tapasztalatok, amelyek a hatvanas évek Latin-Amerikáját a lengyel tudósító érdeklődésének középpontjába helyezték.

Az afrikai kalandok után hazatérve, a hatvanas évek létező szocializmusa alatt begubózódott Lengyelországban Kapuściński szakmailag és szellemileg is friss levegő után áhítozott, így minden bizonnyal egy percig sem habozott elfogadni főnöke ajánlatát, hogy a lengyel hírügynökség, a Polska Agencja Prasowa (PAP), tervbe vett új latin-amerikai irodájának székhelyének otthont adó várost keressen a régióban.

Kapuściński 1967 novemberében érkezett Latin-Amerikába, alig egy hónappal Che Guevara halála után, amikor a kontinensen parasztok, papok, feketék, indiánok és értelmiségiek fogtak fegyvert az évszázados status quo ellen, a kubai szakállasok, a La Higuerában elesett Che vagy a kolumbiai gerilla-pap Camilo Torres példáját követve.

Az újságíró ismét a kisemmizettek és az elnyomók fekete-fehér világában találta magát, ahol élet és halál forgott kockán, Kapuściński egy olyan rendszerbe csöppent amelyet annak ellenére is első látásra megértett, hogy kezdetben alig ismerte a térséget. Az afrikai tapasztalatok után a végtelenül egyenlőtlen latin-amerikai társadalom struktúrája a napnál is világosabban rajzolódott ki szemei előtt. Még napjainkban sem egyszerű felülemelkedni a latin-amerikai társadalmi osztályok között tátongó áthidalhatatlan szakadékokon, a forrongó hatvanas évek végén pedig Kapuściński számára nem is lehetett kérdés, hogy a civilizáció peremén tengődő szegény milliók történetét írja meg.

Kapuściński jó érzékkel Santiago de Chilében vert sátrat, ahol az Allende vezette Frente Popular vívta elkeseredett, ám vereségre ítélt harcát egy új társadalomért. Annak ellenére, hogy Kapuściński Che Guevarát sohasem ismerte személyesen, a “Guevara és Allende” című esszéjéből kiderül, hogy a lengyel újságíró fenntartások nélkül csodálta az argentin-kubai gerillát és a nem kevésbé tragikus sorsú chilei elnököt Salvador Allendét, vagy legalábbis az általuk megtestesített ideált.

Természetesen a szélsőséges baloldali latin-amerikai gerilla-mozgalmakat egy európai karosszékből könnyen és nehezen megdönthető logikával lehetett és lehet ma is kritizálni. Kapuściński azonban ismerte azt a világot, amelyben a hatalom és a pénz mérhetetlenül kegyetlen ignoranciája milliókat tartott és tart ma is tudatosan a nyomorban, és amelyben a kíméletetlen, pazarló plutokrácia cinikusan kihasználja a kénye-kedvének kiszolgáltatott nincsteleneket. A harmadik világban töltött hosszú évek tapasztalatai alapján az újságíró helyesen méri fel a latin-amerikai forradalmárt vezérlő morális indítékokat. Talán ezért is fordította lengyelre Guevara Bolíviai naplóját, nem kevés fejtörést okozva ezzel a lengyel kommunista pártbeli elvtársainak, elvégre is Che “frakciózását” a keleti blokkot uraló Moszkva akkoriban már nemigen nézte jó szemmel.

Érdekes tény, hogy bár Kapuściński a nyolcvanas évek végén keserűen csalódott a Fidel Castro nevével fémjelzett Kubai Forradalomban, sok kortársával ellentétben nem csatlakozott az európai rendszerváltás nyomán az friss politikai szeleket meglovagoló új-balos újságírók népes csapatához, akik afféle ideológiai hátraarc után rögvest a földi pokolként emlegették az egykor a szocialista forradalom élcsapatként istenített szigetországot. Kapuściński ugyanis pontosan tisztában volt azzal, hogy mit is jelentett latin-amerikai viszonylatban a földi pokol, ami a régió majd minden országának nyomornegyedeiben egyébként mind a mai napig megtalálható.

A vérzivataros latin-amerikai hatvanas és hetvenes évek légkörét Kapuściński számtalan tudósítás mellett többek között az El Salvador és Honduras között vívott, háromezer áldozatot követelő “százórás háború” lényegét megragadó “A Futballháború” című, 1978-ban kiadott riportkötetében tárja az olvasók elé. Kritikusai – köztük a Lengyelországban nagy vihart kavart Kapuściński-életrajzot publikáló Domosławski szerint – a Guatemalába delegált nyugat-német diplomata meggyilkolását feldolgozó műve, a ” Miért halt meg Karl von Spretiben” az újságíró talán túl messzire ment a “kétségbeesettek szemléletmódját” igazolásában. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon ismerve a több évtizedes polgárháború káoszába süllyedt Guatemala baloldali gerilláinak mindennapjait, nem természetes, sőt fontos-e egy kisemmizett és elhallgatatott kisebbség szemszögéből írni az incidensről? Konzervatív bírálói szerint ez nyilvánvalóan túlzás – ezt több angol, spanyol és magyar nyelvű kritika is alátámasztja. Ami azonban különös legitimitással ruházza fel Kapuściński írását, az az egyszerű tény, hogy a politikai gyilkosságot elkövető “kétségbeesettek” véleményét mind a mai napig alig lehet felelni a nemzetközi sajtóban.

Első latin-amerikai látogatását követően Kapuściński közel negyed század múlva tér vissza a kontinensre. Immár világhírű újságíróként lengyel írót a kolumbiai Galán Intézet igazgatója, Maruja Pachón invitálja fél évre a dél-amerikai országba, hogy könyvet írjon a kolumbiai fegyveres konfliktusról. A publikáció végül sohasem kerül nyomdába, azonban az út nyomán Kapuściński kapcsolatba került a Gabriel García Márquez által alapított Új Iberoamerikai Újságírás Alapítvánnyal ( Fundación de Nuevo Periodismo Iberoamerciano), amellyel együttműködve Mexikóvárosban, Buenos Airesben és Caracasban tart újságíró képzéseket. Érdekes módon újvilági tapasztalatairól Kapuściński nem írt összegző művet, mégis számtalan riport és publicisztika teszi hiteles Latin-Amerika szakértővé a lengyel újságírót.

Kapuściński a XXI. század Latin-Amerikájában is otthonosan mozgott. Kortársainál jóval korábban megjósolta a kontinens őslakos mozgalmainak és baloldali erőinek ébredését, amit a zapatisták vagy éppen Evo Morales, és Hugo Chávez színrelépése is igazol. Sok baloldali újságíróval szemben azonban, Kapuściński jó érzékkel tartózkodott Hugo Chávez személyének istenítésétől, ám sohasem vonta kétségbe a Bolivári Forradalom eredményeit.

Természetesen a formabontó lengyel újságíró munkásságát, írásainak hitelességét sokan és kitartóan támadták. Egyesek szerint az író például nem volt képes konstruktív vitát folytatni műveiről és világnézetéről, mások szerint pedig túlzottan leegyszerűsítve, feketén és fehéren mutat be a valóságban – legalábbis a kritikusai szerint – árnyaltabb helyzeteket és eseményeket, valamint az azok kiváltó okait. Latin-amerikai vonalon maradva, a lengyel mester írásait Márquez nyomán sokan egyenesen “mágikus újságírásként” kategorizálták, mivel Kapuścińskiről köztudott volt, hogy történeteit egy elkötelezett, állást foglaló – talán szinte közhelyesen ható – emberi és érző mesélő szavain keresztül tárja az olvasó elé. Innen már csak egy lépés, hogy Kapuścińskit a gonzo újságírás művelőjeként azonosítsuk, azonban míg ez utóbbi műfajban az objektivitás igénye nem létfontosságú, addig a sokat tapasztalt tudósító írásai egy mély és naprakész szakmai tudásból fakadó, ám valóban szubjektív igazság bemutatására törekednek.

Az újságíró egyébként nyíltan vallotta, hogy a harmadik világ társadalmi realitásait vizsgálva a semleges objektivitásnak egyszerűen nincsen helye az újságíró eszköztárában. Valóban, Latin-Amerika nyomornegyedeinek lakóival beszélgetve, esetleg a földeken izzadó parasztokkal uzsonnázva, és a kartonházakból a hivatalokba igyekvő egyetemet végzett, jól öltözött, ám nincstelen középosztály tagjainak nevezett kollégákkal dolgozva az embernek óhatatlanul az az érzése, hogy itt bizony valami nagyon nincsen rendben.

Keresve sem találunk igazságot a pusztán a történelmi gyakorlatnál fogva havi több tízezer dollárt kereső szakmailag alkalmatlan, kulturálatlan és retrográd latin-amerikai fehér elit és az őket alamizsnáért kiszolgáló munkásosztály kapcsolatában, mint ahogy azt sem lehet egyszerű a “semleges objektivitás” égisze alatt feldolgozni, hogy egy diplomás latin-amerikai szakember gyereke azért hal bele egy vakbélgyulladásba, mert nincsen pénz kifizetni az operáció költségeit, és akkor az utcagyerekekről és a helyi szinten valóban nyomorban tengődő rétegekről még nem is beszéltünk.

Kapuściński fő erénye az, hogy ismeri a nélkülözést, a megkülönböztetést és pontosan átlátja azon emberek gondolkodásmódját, akikkel egy átlagos európai élete során jó esetben még csak nem is találkozik. Márpedig ezek az emberek alkotják földünk lakosságának túlnyomó részét, ők vannak többségben ideát Latin-Amerikában is. Az oly nagyra tartott civilizációnk a nagy számok törvénye alapján sokkal inkább a nyomorgók és a kisemmizettek civilizációja. Kapuściński pedig úgy ír róluk, hogy könyveit garantáltan nehéz letenni.