Nem ér-e fel fegyveres agresszióval, ha egy országból fertőző betegek tömegei menekülnek a határon túlra? Ez a tényállás nem szerepel a tankönyvekben, de megfontolandó: nem alapos ok-e arra, hogy a világ fegyveres erővel távolítsa el Zimbabwe éléről Robert Mugabét. „Lehet, hogy az emberi jogok ügye és a járványok elleni harc édestestvérek. Zimbabwe kiváló alkalmat ad arra, hogy próbára tegyük ezt a tételt” – írja a cikkeivel gyakran nagy feltűnést keltő (és kereső) Christopher Hitchens a Slate magazinban.
Robert Mugabe zimbabwei elnök egyebek között arról nevezetes, hogy büszkén hasonlította önmagát Hitlerhez. „Még mindig én vagyok korunk Hitlere! Annak a Hitlernek csak az volt a célja, hogy igazságot szerezzen a németeknek, hogy kivívja a nép függetlenségét, jogait az erőforrásokhoz. Ha ezt jelenti Hitlernek lenni, akkor én tízszeresen is Hitler vagyok” – idézte őt a Metazin négy évvel ezelőtt. Az egykori brit Rhodesia területén létrejött fehértelepes rendszer ellen két rivális felszabadító hadsereg küzdött, és Robert Mugabe mozgalma végül igen vitatott körülmények között szerezte meg a kizárólagos hatalmat.
Fokozatosan olyan elnyomást valósított meg, amely messze túltesz a hajdani „fehértelepes fajüldöző rendszer” szörnyűségein. Nemzeti hősből Mugabe lassanként az önnön szobrukat ledöntő gyűlölt zsarnokok mintapéldányává vált.
Legutóbb minden törvénytelen mesterkedés ellenére is elvesztette a választást, de nem törődött bele. Végül a nemzetközi nyomás hatására miniszterelnökké nevezte ki ellenfelét, talán arra gondolva, hogy ilyesfajta hatalommegosztásra uralmának kezdetén is volt már példa, de a kormányzásba bevont Joshua Nkomo végül menekülni kényszerült, miután törzsének több tízezer tagját lemészárolták a katonák.
Közben az afrikai mércével mérve egykor virágzó gazdaság összeomlott, s évek óta emberek tömegei menekülnek a szomszédos országokba, főleg Dél-Afrikába, ahol az elkeseredett helyi munkanélküliek gyilkos támadásokkal fogadták őket.
Azóta a nyomor talaján elburjánzott a kolera, és Hitchens attól tart, hogy a menekülő tömegek az egész térségre kiterjedő járványt okozhatnak. Eddig nem volt elégséges ok rá, hogy a nemzetközi közösség megdöntse Mugabe uralmát. A törzsi irtóháború méreteinél fogva mégsem volt népirtás, hiszen nem az egész etnikum kiirtása volt a cél. A népirtáson kívül a nemzetközi beavatkozásnak három további jogi alapja is lehet: terroristák támogatása, tömegpusztító fegyverek törvénytelen felhalmozása és az agresszió. Jóllehet Mugabe is kivette részét a kongói háborúkból, a kongói területek zimbabwei megszállásáról mégsem beszélhetünk.
Viszont a kolerafenyegetés új helyzetet teremthet. Itt Hitchens bonyolult fejtegetésbe bocsátkozik arról, hogy a bukott állam és a garázda állam fogalma milyen nehezen választható el egymástól. Egyes bukott államok garázdává válnak, másutt pedig fordított folyamat játszódik le, mindenesetre a kettő képes kölcsönösen átalakulni a másikba. Ennek a gondolatmenetnek azért van jelentősége, mert – legalább is a korábbi amerikai felfogás szerint – a garázda államok ellen jogos a nemzetközi fegyveres fellépés. Ha pedig a bukott állam nem sokban különbözik a garázdától, akkor szintén joggal indulhat ellene nemzetközi hadművelet.
Hitchens tehát a mai nemzetközi jogi korlátok tágításával kísérletezik, s már ez is ambiciózus törekvés. Még nehezebb lenne azonban tényleges fegyveres fellépésre rávenni az államokat, hiszen például Szomáliában és Kongóban még a helyi kormányok kifejezett kérésére is vonakodtak katonákat küldeni a veszedelmes övezetekbe, amikor pedig küldtek, látványos kudarcot vallottak.