Ilyen volt tavaly 8 hónap Üzbegisztánban – interjú

– Miért utaztál Üzbegisztánba?
– Altajisztika szakon végeztem Szegeden, és már az akkori tanulmányaim során kialakult a vonzalom Közép-Ázsia iránt. Ezen persze sokat segítettek a korábbi, több hónapos kazah és mongol tanulmányútjaim. Aztán 2013 nyarán találkoztam a dabasi önkormányzat pályázatával, hogy két embert kiküldenének a Fergana-völgybe üzleti kapcsolatokat fejleszteni. Én lettem az egyik, és tavaly összesen 8 hónapot tölthettem az özbegisztáni Ferganaban.

– Nem Üzbegisztán?
– Nem teljesen. Valójában ők magukat özbégnek nevezik Özbeg kán (1313-1341) után. Mivel a népelnevezés hozzánk orosz közvetítéssel érkezett, ahol annak első hangját u-val jelölik, mi a már módosult üzbég változatot használjuk. Ahogy sok mai szakember, én is ragaszkodom az eredeti özbég formához.

– Jó, akkor most használjuk így! Itthon nagyon keveset tudunk a kortárs Özbegisztánról. Ha néha be is csorog egy-egy hír, az leginkább az Aral-tó rohamos kiszáradásáról, vagy Iszlam Karimov nem éppen demokratikus kormányzásáról szól. A különböző nemzetközi szervezetek is rendszeresen tudósítanak a politikai üldözésekről, a kínzásokról, a diktatúráról. Hogyan csapódik le ez a mindennapokban?
– Egyes nemzetközi összehasonlítások szerint a világ tíz legkeményebb nemzetbiztonsági szolgálata között van az özbegisztáni. Nyilván ez is magyarázza, hogy nem nagyon politizálnak. Rendkívül erős a Karimov-propaganda, úton-útfélen olvashatók a bölcsességei, például, hogy: „Erős kézben az ország!”. Tulajdonképpen vezérként tekintenek rá, akiről nagy tisztelettel beszélnek, merthogy neki és Allahnak köszönhetnek mindent.

– Mennyire tudtál politikáról beszélni a helyiekkel?
– Az, hogy nem kaptam a kérdéseimre választ, egy dolog. De nekem sokszor tűnt úgy, hogy nem is nagyon tudják, mi történik körülöttük. Persze honnan is tudhatnák, hiszen sajtószabadság alig van, és az internet-hozzáférés is korlátozott. Sokaknak még számítógépük sincs, akiknek meg igen, azok a tárcsázós módszerrel, a forgalom alapján használják. Szerintem fel sem merülnek bennük a miértek. Hogy ez vagy az miért úgy van, ahogy. Például azt a sok gázt miért Kínának adják el, és a rossz minőségű gázszolgáltatás miatt miért olyan sűrű, mondhatni napi szintű az áramkimaradás? Vagy ha tényleg annyira minden rendben van, ahogy azt a kormányzat hirdeti, miért árulnak gyerekek az utcán?

– Apropó gyerekek. Igaz, hogy társadalmi munkában nekik is kötelező szedniük a gyapotot?
– Igen. Különösen, hogy Ferganaban virágzik a gyapotfeldolgozás. Hivatalosan persze be van tiltva, de az UNICEF most is tiltakozik a gyerekmunka miatt. És a gyerekek mellett a tanárok is szedik a gyapotot.

– Ha már ők is szóba kerültek, milyen az életszínvonal?
– Az átlagkereset 500.000 szom (körülbelül 57.000 forint), ami persze nagyon kevés. Viszonyításképpen egy női irodista hogyan tudja megvenni magának a 80.000 szomos cipőt a 250.000-es fizetéséből, rejtély. Egyedülállóként lehetetlenség volna fennmaradniuk, mindenképpen szükség van a családra. Olyan nem nagyon van, hogy mondjuk, pár falusi lány összefog, és együtt bérelnek egy lakást a városban, mert megszólják őket, hogy biztosan prostituáltak.

– Milyen a nők helyzete?
– A szülők nyíltan kimondják, hogy őket nem maguknak, hanem valaki másnak, egy másik családnak nevelik. Ezért lányként nem sokra becsülik őket, viszont anyaként, a családi tűzhely őrzőjeként nagyon is. Igaz, hogy még mindig nagyon erős a patriarchális berendezkedés, de már vannak repedések. Mivel a törvény lehetővé teszi, egyre többen mondanak nemet a képmutató, bordélyba járó házastársra. Viszont az elváltakat megbélyegzik. Egyáltalán nem biztos, hogy visszafogadja őket a szülői ház, és már csak özvegyekhez, elváltakhoz mehetnek másodszor férjhez.

– Az Iszlám Állam kapcsán sokan beszélnek a közép-ázsiai államok érintettségéről. Iszlam Karimov decemberben Putyintól kért segítséget. Te érzékeltél bármit abból, hogy fenyegetve éreznék magukat?
– Különösebben én ebbe nem láttam bele. Az tény, hogy a kormány nagyon kordában tartja a szélsőséges iszlámizmust. Az egyik ismerősöm pedig azt mesélte, hogy egyes munkahelyeken kifejezetten nem szeretik a napközbeni imádkozást, holott az iszlám az ország első számú vallása.

– Így, egy hónappal a hazaérkezésed után, mi hiányzik?
– Hiányzik a táj, hogy például tiszta időben látszott a Tien-san. Vagy az a megható szertartásosság, amit a Ramadán idején tapasztaltam. Aztán a türelmük, a nyugalmuk és a társasági életük. Nagyon élveztem és nagyon szép volt, amikor sokan körbe ültünk egy nagy tálat és mindenki abból evett, és közben nagyokat beszélgettünk és nevetgéltünk.

– Visszamennél?
– Igen.

A képeket is köszönjük szépen Gál Erikának.